Fiatal szakorvosként az akkori Nyírő Gyula Kórház (ma Nyírő Gyula – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet) II Pszichiátriáján dolgoztam. Ekkor volt az is, hogy Budapestre költöztem. Nagyon büszke voltam, hogy az ország egyik legszínvonalasabb intézményében dolgozom, és vidéki lányként egyszerűen nem tudtam betelni a nagyváros színes, nyüzsgő forgatagával sem. Munka után sokszor megálltam a Róbert Károly út – Lehet út sarkán, és a villamosokat bámultam. Mindig arra pillanatra vártam, amikor a vezető kiugrik a fülkéből, odalép, és egy aprót igazít a váltón. Számomra igazi varázslat volt ez az alig észrevehető mozdulat – ez döntötte le, hogy a villamos a Lehel térre fut be, vagy az óbudai végállomásra érkezik. Hogy mért írom le mindezt?
Akkor is, azóta is az az érzésem, hogy ez a látszólag jelentéktelen epizód pontos leírást ad a működésünkről. Találóan mutatja meg, hogy mi zajlik bennünk, mi megy végbe az agyunkban, ha valami érzelmi elakadásról van szó. Mert hogy egy szituációban mi lesz a végeredmény, az néha tényleg csak egy apró gondolati „igazítás” eredménye.
A „váltó” az első és a második gondolat között néha csak ennyi, egy apró pöccintés, ami egészen más irányba viszi a dolgokat.
Azon a sínpáron, amit az első gondolattól a félelem és a szorongás felerősödéséig vezet, több olyan váltó is van, ami a második gondolat felé terel. Onnan meg már szinte egyenes az út a szorongás csökkenéséhez.
Mondanál erre egy példát? Ez is könnyebb lenne így.
Szívesen, bár az is érdekes lenne, ha te mondanál egy példát. Elmondod, hogy mikor és hogy húzott be a félelem, és megnézzük, milyen váltókkal lehetne megakadályozni.
Hát jó, nem nehéz erre példát találni. Legutóbb is, hat hete, amikor a kontroll CT vizsgálatom volt. Eleve érzelmileg kimerülten értem oda, nagyon féltem előtte. Hetek óta csak az járt az eszembe, hogy mi lesz az eredmény.
Ugyanoda járok mindig, jól ismerem a személyzetet, ez megnyugvást ad. Csakhogy legutóbb az én kedves asszisztensnőm lebetegedett, és egy másik, mogorva nő volt ott helyette. Bár, ha így visszagondolok, lehet, hogy nem volt mogorva, csak nagyon fáradt, elmúlt már este 9, mire sorra kerültem.
Szóval nagyon idegen és ettől teljesen ijesztő volt az egész. Figyeltem az asszisztens gondterhelt arcát, és beugrott az a gondolat, hogy biztos velem van valami baj. Biztos lát valamit a felvételen, de nem mondhatja meg. Egyre tovább dagadt bennem a félelem. A végén már ott jártam, hogy biztos az orvos mondta neki, hogy ilyen legyen. Szinte láttam magam előtt, ahogy megbeszélik, hogy ilyen szigorúan nézzen, hogy felkészítsen a rossz hírre… Teljesen odavoltam. Annyira, hogy hazafelé elnéztem az utat, és rossz helyen fordultam be.
Na, csak ez kellett, az agyam teljesen rákapcsolt. Legutóbb, két negatív CT eredménnyel, ugyanazon az úton mentem haza, és meg voltam győződve róla, hogy az, hogy most eltévedtem, egy jel. Azt jelzi, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy lenniük kellene. Addig hergeltem magam, hogy a leletre való várakozás négy hete alatt teljesen kimerültem.
Szétszórt voltam, kimerült, nem tudtam figyelni semmire. Aztán valószínűleg meghúzhattam, de elkezdett fájni a derekam – még ez is. Na, ott már arról is meg voltam győződve, hogy csontáttétem van. Akárki akármit mondott, semmi nem tudott megnyugtatni. Az ésszerű, józan érvek egyszerűen nem jutottak el hozzám. Látszólag persze, kifelé, minden rendben volt.
Csináltam a dolgomat, de igazából nem voltam jelen. Teljesen szétestem, mindent elrontottam otthon is, a munkahelyemen is. Nem tudtam aludni, se éjjel, se nappal nem volt egy perc nyugtom sem. Folyamatosan azon túráztattam magam, hogy kész, vége, visszajött a betegségem. Csak az járt az eszemben, hogy mi lesz velem, mi lesz a gyerekekkel, a párommal, az anyámmal…
A végén már attól is rettegtem, hogy ezzel a folyamatos agyalással rontom el a dolog, „bevonzom” a betegséget. Aztán négy hét után megérkezett a negatív eredmény.
Nem hiszed el, de még a derékfájásom is elmúlt, ott, abban a pillanatban. Na jó, egy kicsit éreztem még utána is, de akkor már nem törődtem vele. Kaptam néhány alkalmas gyógytornát meg egy kenőcsöt, és néhány hét múlva nyoma sem volt a fájdalomnak.
Azóta persze rettenetesen sajnálom ezt az egészet. Az elvesztegetett négy hetet, meg hogy hogy lehettem ilyen hülye…de attól tartok, ha nem találok ki valamit gyorsan, legközelebb megint ez lesz.
Nagyon sok szempontból tipikus a történeted. Alig hiszem, hogy van olyan sortársad, aki ne ezt élné meg egy kontroll vizsgálat előtt. Induljunk neki! Nézzük részenként mindazt, amit elmondtál. Kiemelek néhány egy mondatot, és megvizsgáljuk közelebbről. Vagy inkább távolabbról. 😊 Rendben?
„Eleve érzelmileg kimerülten értem oda, nagyon féltem előtte. Hetek óta csak az járt az eszembe, hogy mi lesz az eredmény.”
A „két fej”, és a „megfigyelő fej” ereje
Azt mondod, a történtek idején kimerült és érzelmileg megviselt voltál. Az idézett mondatban úgy fogalmazol, mint aki kívülről tekint rá önmagára. Én látom magamon, hogy kimerült vagyok. Olyan, mintha két fejed lenne – persze szigorúan csak szimbolikus értelemben 😊. Az egyikkel izgulsz, a másikkal pedig ránézel az izguló, és a várakozás feszültségében kimerülő énedre. Ez a második a „megfigyelő fej”, amelyik úgymond „kívülről” néz rád. Távolabbról, tárgyilagosabban – és regisztrálja, hogy rossz érzelmi állapotban vagy.
Ez a megfigyelő fej az, aki a segítségedre lesz. A megfigyelő fej higgadt, objektív. Egy szakértő alaposságával és körültekintésével írja le a helyzetet. Pusztán regisztrálja, ami történik, ő nincs érzelmileg behúzva a történetbe. Éberen ott van veled, és figyelmeztet, hogy megterhelő helyzetben vagy. Azt is írhatjuk, hogy a félelemmel átitatott fejedhez tartozik az első gondolat, a másodikat pedig a megfigyelő fejjel találod meg. Erről itt olvashatsz újra, ha visszaidéznéd.
A megfigyelő fejed józan és támogató. Kapcsolódj össze ezzel a józansággal!
Hogyan?
Kezdd ezzel:
Tudd és fogadd el, hogy a kontroll vizsgálatok mindig komoly érzelmi terhelést jelentenek.
Az eredményre való hosszú várakozás mindezt ezt csak fokozza. Sokan azt mondják, hogy a leletre várni a kezelések alatt – és utána is – megterhelőbb volt, mint megkapni a diagnózist. Talán azért, mert azt éljük meg, hogy nagyobb a tét – hiszen itt, a kontrollok eredményénél dől el, hogy lesz-e kiút a szorítóból.
Ezért:
- Számolj vele, hogy vannak lelkileg különösen megterhelő időszakok, és ilyenkor szükséged van rá, hogy tudatosan máshogy bánj magaddal.
- Vedd figyelembe, hogy erre az időszakra csökken az érzelmi teherbírásod!
minél kimerültebb vagy, annál nehezebben tudsz józanul gondolkodni, ezért ahol csak tudsz, vigyázz az energiáidra!
- Csökkentsd a terhelés, ahol tudod!
Ami plusz terhelést letehetsz, azt tedd le. Engedd ez azt az elvárást, hogy ilyenkor is úgy teljesíts, mint egy átlagos időszakban. Nem vagy sem gyengébb, sem kevesebb attól, hogy átmentileg kevesebbet bírsz. Számolj vele, hogy most nagyobb súly van rajtad.
- Kérj segítséget!
Ha kéred, és megengeded, hogy segítsenek, az nem az alkalmatlanságod vagy az elesettséged jele! Ez is abban segít, hogy az energiáidat arra tartsd meg, amire a legnagyobb szükséged van.
- Figyelj a tested szükségleteire!
Még olyan egészen egyszerűnek látszó dolgok is segítenek ilyenkor, ha figyelsz arra, hogy rendszeresen egyél, igyál, pihenj, lazíts… Az erőnléted megtartásában sokat segíti, ha néhány egyszerű szempontot figyelembe veszel. Itt a táplálkozásról és a mozgásról olvashatsz néhány gondolatot.
- Használd a tudatos légzést és a relaxációt!
A lista, amit a relaxációs résznél összeírtál, most is segít. Figyelj arra, hogy a plusz érzelmi terhelés sok olyan tevékenységgel ellensúlyozd, ami a regenerálódásod segíti.
A józan és támogató fejeddel állj magad mellé, így:
- Csökkentsd a tényleges terhelést!
- Csökkentsd az elvárásokat!
- Bánj magaddal megértően!
- Bánj magaddal megengedően!
- Bánj magaddal elnézően!
- Kérj és fogadj el segítséget!
- Tudatosítsd, hogy nem vagy „gyenge” attól, hogy most plusz támogatásra szorulsz.