Mia négy éve Olaszországban él, már jó ideje csak képernyőn keresztül tartom vele a kapcsolatot. Ott is ritkán, és csak azért, hogy az újabb és újabb negatív vizsgálat eredményét megossza velem. A kontrollok időszakai őt is meggyötrik még, de már egy csomó olyan eszközt elsajátított, amivel uralni tudja a korábban szinte fékezhetetlen szorongást. A beszélgetéseink arról az örömről szólnak, hogy jól van, nem csak testben, de lélekben is. A szorongással – felhasználva mindazt, amit az évek alatt elsajátított – már egyedül is elboldogul.
Mia esete nem csak azért különleges, mert sikerült a szorongás rémét megfékeznie. Az indulásnál nála ennél sokkal nagyobb volt a tét. Bár a diagnózis megrendítette, a műtétre bátran és nagy erővel készült. Amikor azonban néhány héttel az operáció után a májáttétekre is fény derült, összeomlott. Két kicsi gyerek édesanyjaként – az egyikük még szinte pólyás… Az orvos által jósolt számok, a gyógyulás parányi esélye összezúzták minden reményét – hiába volt teli tervekkel…?
Az olaszországi kiköltözés lehetősége még azelőtt merült fel, hogy a betegségét felfedezték. Toszkána gyerekkori álma volt. Emiatt tanult meg olaszul, és ezért választotta élethivatásul a nyelvtanári állást. Már egészen komolyan folytak a tárgyalások az új munkáltatóval, lelkesen keresték az olasz albérletet és óvodát, amikor a vizsgálatok és műtétek elérhetetlen távolságba tolták az egészet.
Mia összetört, mégsem volt hajlandó elfogadni a nullát alig meghaladó esélyeket. Minden erejét és kreativitását összeszedve, elszánt harcba kezdett: az nem lehet, hogy egy gyönyörű családdal, szerető férjjel, tele életörömmel, vége az álmainak. Rengeteg energiát bevetett, és addig keresett, míg talált egy intézetet, ahol egy speciális eljárással eliminálták a májáttéteit. Az osztályról egy nappal azután engedték ki, hogy a COVID miatt lezárták a kórházakat.
…egy nappal azelőtt pedig, hogy a járvány miatt az országhatárt is lezárták volna, a férjével és két kisgyerekével autóba pattantak, és nekiindultak – igen, Toszkánába.
Mia a kétségbeejtő és bizonytalan, szinte lehetetlennek látszó helyzetek egyetlen pillanatára sem adta fel az álmait. Szerinte ez volt, ami elhozta neki a csodát. Csodák sorozatát…
Online találkozóinkra ma már saját – toszkán – háza teraszán ülve jelentkezik be. Máig mélyen megérintve mesél arról, hogy amíg a különleges eljárást elvégző intézet után kutatott, amikor orvosok tucatjával beszélt a neki megfelelő specialistát keresve, de még akkor is, amikor a kritikus, második beavatkozásra a műtőbe betolták – ennek a tájnak a szépsége lebegett a szeme előtt. Újra és újra felidézte a képet: eltelt néhány év, jól van, kiújulásnak nincs nyoma. A családjával örömmel élvezik az észak-olasz tájat, egy tengerparti kis faluban sétálnak a ragyogó kék ég alatt, önfeledten.
A kép illusztráció, forrás: Freepik
„Mint a kutya a koncot, úgy fogtam, szorítottam ezt a képet. Görcsösen, mint aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik – mert ez igazából akkor az volt. A sunyi hang a fejemben persze folyton ismételte, hogy képtelenség. Képtelenség, hogy időben megtaláljam azt az orvost, akire szükségem van. Képtelenség, hogy a világjárvány közepén valaki elvállaljon egy ilyen beavatkozást, képtelenség… Nem volt semmi józan indokom rá, de bármi történt, szinte rituálisan, újra és újra visszatértem a képhez: én, a férjem, a gyerekek és Toszkána – minden rendben van… Nem hittem el, persze hogy nem tudtam elhinni, hogy így lesz, valaha is. De nem érdekelt, csak mantráztam, végeláthatatlanul.”
„Néhány hónappal a kiköltözés után történt” – folytatja Mia. „Addigra nagyjából elrendeztük a dolgainkat, és az első szabad hétvégén elindultunk a tengerhez. Ahogy beértünk a közeli kis faluba, a lábam a földbe gyökerezett. Zokogni kezdtem – ez a pillanat azóta is bennem el, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Amit láttam, pont az volt, amit annyiszor elképzeltem a megpróbáltatások hónapjai alatt. Ugyanaz a kép, ami a lelket tartotta akkor bennem. Egyszerre ott voltam – minden eséllyel szemben – rendben, a férjemmel, a gyerekeimmel… pont úgy, ahogy megálmodtam.”