“Miért van az, hogy a fájó vagy kellemetlen dolgokra jobban felfigyelünk, és mélyebb nyomot hagynak bennünk?”
Nehéz ezt megmondani. Nem tudom, van-e bárki, bármilyen terület tudósa, aki tudja erre a pontos választ. Ez is egy olyan tapasztalati tény, amiről már korábban írtunk. Lehet, hogy volt valamilyen evolúciós előnye az idők kezdetén. Elképzelhető, hogy aki előrelátóbb volt és képes volt arra, hogy előre észlelje a veszélyt, nagyobb eséllyel úszta meg a kritikus helyzeteket. A veszély előrevetítése így valamiféle hasznot hozott, aztán később aggodalommá alakult. Ez is, mint sok olyan működésünk, ami valaha a hasznunkra volt, időközben valahogy az ellentétébe fordult.
Persze a teljes óvatlanság is hiba. Ha valaki nem számol a reális veszélyekkel, az bizony megjárhatja. Mégis, ma az jellemző, hogy ahhoz, hogy elkerüljük a lehetséges buktatókat, sokszor elveszünk a vészforgatókönyvek rengetegében.
Ami még ennél is nagyobb baj, közben nem látjuk meg azt, ami az orrunk előtt hever. Sokkal kihegyezettebbek vagyunk arra, mi nincs, mint arra, ami van.
Az is jellemző, hogy ha valami nem pont olyan, nem tökéletesen olyan, mint aminek szeretnénk, azon kesergünk, ami hiányzik, ahelyett, hogy azt néznénk, amivel rendelkezünk.
A félig tele vagy félig üres pohár
“Ez olyan, mint a félig teli vagy félig üres pohár.”
Igen, ez egy jó példa, pont erről van szó.
Van kedved ismét egy gondolatkísérlethez?
Indítsunk el a Szaharában két csapatot az Oázis felé. Szereljük fel mindannyiukat egy-egy félig megtöltött üveggel. Az egyik csapatnak kössük szigorúan a lelkére, hogy vigyázzanak, mert a víz fele már hiányzik. A másik csapatnak mondjuk el útravalóul, hogy tartsák észben: a vizük fele még megvan.
Szerinted melyik csapat ér előbb az Oázisba? Vagy lehet, hogy nem előbb, de biztosan jobb lelkiállapotban?
“Az, amelyiknek azt mondtuk, hogy a víz fele még megvan.”
Igen, és ezt is gondolom. Egyszerű erre felelni, teljesen természetesnek tartjuk a választ. De van itt más is, ami felett elsiklunk – és ez az, amitől a kérdés igazán érdekes: mindkét csapat ugyanannyi vizet kapott. A palackban lévő víz mennyiségében nincs eltérés. Ami különbözik, az nem a rendelkezésre álló víztartalék, hanem a mód, ahogy rátekintünk.
“Ez azt jelenti, hogy minden helyzetben van valami jó?”
Azt jelenti, hogy minden helyzetben lehet valami, amit első ránézésre nem tűnik fel, mégis ott van. Létező, felhasználható, megélhető dolgok – sok minden ott lapulhat. Nem látjuk, mert apró, mert nem tökéletes – vagy mert nem szoktunk hozzá, hogy észrevegyük. Nem tűnik fel a jelenlétük, és az sem, hogy mekkora értéket hordoznak.
Erről szól Edit esete a következő fejezetben.