Egy kihívást jelentő helyzetben sokszor könnyebb meglátni azt, ami hiányzik az életünkből, mint azt, ami megvan. Amikor tudatosan számba veszed mindazt, amivel rendelkezel, az egy addig nem látott, mégis létező, gazdag erőforrásmezőt varázsol köréd.
Eleinte talán szokatlannak találod majd, de ha kialakítod azt a rutint, hogy nehéz helyzetekben is végigvedd, amid van, nagy segítségedre lesz. A hiányokat nem tudja megszüntetni, de ad egy másik rálátást a dolgaidra. Felvértez, támaszt ad, megerősít – és erőt ad a folytatáshoz is.
Fedezd fel a létező erőforrásaidat!
Írd le magadnak azt a helyzetet, ami nehézséget, bosszúságot jelent.
Bár nem látod, ez a helyzet is tele lehet olyan erőforrásokkal, amik számodra hasznosak vagy értékesek. Mint Edit, kezdd el tudatosan megkeresni ezeket.
Most, hogy végiggondoltad és megtaláltad ezeket az erőforrásokat, gondold át azt is, hogy ezekre rátalálva hogyan változott meg az érzelemvilágod.
A felfedezett erőforrásaid miben segítenek, mit tesznek hozzá, hogy a helyzetet jobban kezeld.
Nagyon érdekes volt Edit esete. Biztos sok olyan dolgot fel lehet fedezni egy helyzetben, amire nem is gondolnánk, hogy ott van. De vajon így van ez a betegséggel is?
Mindazok megélése alapján, akik érintettként végigmentek ezen a folyamaton, igen: még a betegség is rejt olyan gazdagító lehetőségeket, amire sosem gondoltak volna. A daganatos betegség, mint minden érzelmi megrázkódtatás, komoly vízválasztót jelent. A vég lehetőségének árnyékában jelentősen átértékelődnek a dolgok, átértékelődik maga az élet.
Sok minden, ami addig fontosnak tűnt, jelentéktelenné válik, és sok minden, ami korábban természetes volt, különleges értékké lesz. A teljesítmény helyét átveszi a tevékenység öröme. A távoli, nagy, „világmegváltó” célok helyett a jelen, az itt-és-most apró, de gazdagító pillanatai kerülnek fókuszba. Sokkal hangsúlyosabbá válnak az emberi kapcsolatok, a családdal, barátokkal együtt töltött idő. Nem a káprázatos helyek vagy a különleges kalandok, hanem a puszta együttlét, békében, derűben, szeretetben.
Sokszor látjuk azt is, hogy a betegség krízisében elindul egy transzcendens irányú növekedés. Az emberek azt élik meg, hogy erősebbek, lelkiekben gazdagabbak lettek, és a korábbi, csip-csup ügyek helyét az élet magasabb szintű szeretete, megélése veszi át.
Bosszankodás helyett…
Igazából mindannyiunk élete véges, de erről valahogy nem tudunk, nem akarunk tudni – egészen addig, amíg a betegség vagy valamilyen más, durva veszteség oda nem tolja az orrunk elé. Pedig ha észben tartanánk, hogy a lehetőségeink nem határtalanok, az mindannyiunknak előnyére válna. Nem bosszankodnánk lényegtelen dolgokon.
Megúsznánk, hogy nekifeszüljünk olyan helyzeteknek, amik ott ugyan nagyon fontosnak tűnnek, de visszanézve igazából semmi jelentőségük nincs.
Ahelyett, hogy az átírhatatlan múltat kutatnánk – „miért épp velem történt meg?” – vagy az előre úgysem látható jövőt firtatnánk – „de mi lesz, ha…” –, otthonra lelnénk a jelen lehetőségekkel teli, gazdag erőterében. Ott, ahol a valódi dolgok történnek. Ahol egy új döntéssel átírhatjuk a tegnap mintáit, és ahol lerakhatjuk azokat az alapokat, amire a holnapot építjük.
A „tegnap mintái” – azokra a személyiségvonásokra gondolsz, amik a daganatos betegséghez vezetnek?
Személyiségtípusok, amik hajlamosítanak?!
Nincs hiteles bizonyíték, hogy lenne daganatos betegségre hajlamosító személyiségtípus. Voltak ezzel kapcsolatos vizsgálatok, és korábban szárnyra kapott a hír, hogy ha valaki C-típusú személyiségjegyeket mutat – vagyis mindenkit maga elé helyez, minden igényét feladja mások jóllétéért –, akkor nála nagyobb valószínűséggel jelenik meg a daganatos betegség. Ezt azonban a klinikai vizsgálatok nem erősítették meg.
Ennek ellenére a fogalom – C-típusú személyiség – máig létezik a pszichológiai gyakorlatban. Olyan személyiségvonások összefoglaló neveként használják, mint a krónikus szorongás, az érzelmek elfojtása, az önfeladás, a folyamatos alkalmatlanság-érzés, a félelem az érzelmi mellőzöttségtől – bár ezek jelenléte és a daganatos betegség diagnózisa között valóban nincs egyértelmű összefüggés.
Van azonban egy másik szempont. Ha valaki megbetegszik, azok a vonások, amik arra késztetik, hogy háttérbe szorítsa magát, hogy a tökéletesen elvégzett feladatot mindig fontosabbnak tartsa, mint a saját teherbírását, hirtelen nagyon veszélyessé válnak. A kezelések idején, de akár a kezelések múltával, a regenerálódás időszakában is, ez a berögzött működés sok plusz terhet jelent. Nem segíti sem a test és lélek visszaépülését, sem az új egyensúly megtartását.
“Honnan jön ez a hozzáállás, a megfelelés kényszere, és miért ilyen erős? Az ember azt gondolná, hogy a daganatos betegség ezt is azonnal átalakítja, azonnal odateszi a felkiáltójelet, hogy ezt így nem érdemes tovább.”
Múltból gyökerező hozzáállás
Hogy honnan jön ez a hozzáállásmód? Mint sok minden, ami az életünket alapvetően meghatározza, ez is a gyerekkorunkban, a neveltetésünkben gyökerezik. Ha a családból valaki azt hozza, hogy az önfeláldozás a legnagyobb érték, ettől később nehezen fog tudni eltérni. Mindaz, amihez a gyermekéveink alatt hozzászoktunk, annyira természetessé válik, hogy később sem kérdőjelezzük meg. Azt sem vesszük észre, hogy valójában ártó vagy terhes. Sokszor nem hogy a veszélyét, még a meglétét sem realizáljuk. Ez az egyik tényező, ami megnehezíti a változtatást – de van itt még más is.
Talán emlékszel még, amit a szűrőkről írtam. Bármilyen mélyen berögzült, öntudatlanná váló meggyőződés egy agyi „szűrőt” hoz létre. Ez a szűrő csak azokat a megéléseket engedi át, amelyek passzolnak az általa képviselt tartalomhoz.
Ha például az a belső szabály irányítja az életed, hogy minden esetbe első az önfeláldozás, érdekes helyzet áll elő, amint valami „önző” dolgot csinálsz.
Nézzünk egy példát
Tegyük fel, hogy akkor hív a barátnőd, amikor egy kimerítő nap után épp végeztél a teendőiddel. Olyan fáradt vagy, hogy nincs erőd felvenni a telefont, így ahelyett, hogy visszahívnád, lerogysz a TV elé. Az első néhány percben erős bűntudatod van, de a film, amit nézel, végül magával ragad, így teljesen megfeledkezel a telefonról.
Másnap, amikor a bűntudat újraéledt rohamával felhívod a barátnődet, lehet, hogy azt újságolja majd el nagy örömmel, hogy új kinevezést kapott. A beszélgetést ott folytatjátok, ahol abbahagytátok – te pedig hamarosan elfelejted az egészet.
De ha a barátnőd a következő nap azzal kezdi, hogy lebetegedett a gyereke, megjárták vele az ügyeletet, és onnan próbált elérni, hogy mindezt elmondja, te teljesen összetörsz. Még akkor is, ha a barátnőd örül a hívásodnak. Akkor is, ha benne semmi szemrehányás nincs, sőt, megkönnyebbült, hogy valakinek kiönthette végre a lelkét.
Ez az eset a te emlékezetedbe akkor is egy nagy, piros felkiáltójellel íródik be, ha a barátnődben semmiféle rossz nyomot nem hagyott. Te mindig úgy fogsz emlékezni rá, mint egy borzasztó, szégyenteljes dologra. Benned az marad meg, hogy „Tessék, itt a bizonyíték: mindig odaadónak kell lenni. Nagy baj lesz belőle, ha egyszer is magamat választom”.
Így aztán újra és újra az önfeláldozás mellett döntesz – még akkor is, ha a szervezeted azt jelzi, hogy ez a károdra van. Vagyis a „pozitív” példát törli az elméd. Az eredeti elképzelésbe beleillő, azt megerősítő eseményeket pedig továbbra is kiemelt helyen őrzi. Ezek a példák aztán egymásra rakódva végül egy egész – látszólag megdönthetetlen – bizonyítékhalmazt hoznak létre.
Ha felismerted, át tudod alakítani
Ezt a fajta torzított észlelést nem egyszerű fülöncsípni. Márpedig változtatni csak ott lehet, ahol észrevetted, ahol rálátsz, hogy valami elcsúszott. Átalakítani csak azt tudod, amit már felismertél.
„Egy csapdát csak akkor tudsz elkerülni, ha tudod, hogy ott van.” A sokat emlegetett hollywood-i bölcsesség a Kobra című filmből. 🙂
Az átalakulás útján is vannak nehézségek. Az egyik, hogy minden működés átalakítása egy hosszabb folyamat – ahogy erről már írtunk; a másik az, hogy közben szükségszerű, hogy „hibázz”. Azért tettem idézőjelbe, mert igazából ez nem hiba. Teljesen természetes, hogy miközben valami új viszonyulást alakítasz ki, a régi még meg-megjelenjen.
Érdemes elfogadnod, hogy egyszer-egyszer még akkor is a régi minta szerint reagálsz majd, ha jól tudod, hogy nem így kellene, vagy hogy nem így szeretnéd.
A változás lendületét megtöri, sőt megállíthatja, ha azt várod, hogy pusztán attól, hogy tudod, mit szeretnél máshogy, valóban képes is leszel rá. Ahogy már írtuk, valamit megérteni és a megértett dolgot elsajátítani két gyökeresen különböző dolog.
„Ebben az is benne van, hogy senki sem akar önző lenni, akár daganatos beteg, akár nem. Az önzés valami nagyon rossz dolog, amit el akarunk kerülni.”
Nagyon érdekes, amit mondasz! Nézzük ezt meg közelebbről. Amikor valaki elfárad és leroskad a TV elé – ennek tényleg ez a neve, hogy önzés?!
„Hát, önmagában nem…”
Mégis, így nevezted meg. Amikor valaki a fenti példában felveszi a telefont, csak úgy tudja megtenni, ha a másik érdekeit a saját szervezete érdekei elé helyezi – vagyis önfeláldozóvá válik. Bár ez egy nagyon humánus, szép gesztus, és megvan a maga helye az emberi kapcsolatok között, az önfeláldozásnak ára van.
Persze van olyan szituáció, amikor még a saját igényeink feladása árán is embertársunk segítségére sietünk, abból azonban baj lesz, ha ez olyan szélsőségessé válik, hogy mindig, minden esetben a másik szükségleteit helyezzük a magunké elé. Vannak helyzetek – ilyen a kisgyermekek nevelése –, amikor az ember saját dolgai tartósan háttérbe szorulnak, bár kisgyermeket nevelni is csak úgy lehet, ha azokat az energiákat, amiket elvisz, folyamatosan utántöltjük.
Az igazi csapda azonban nem ez.
Nem akarunk önzők lenni
Ahogy a kérdésben magad is megfogalmaztad, nem akarunk önzők lenni. Aki önző, az mindig azt kockáztatja, hogy kirekesztik, kiközösítik – bár aki igazán önző, annak ez nem számít. De ha valakinek olyan élmények vannak a háta mögött, hogy az elfogadás nem természetes, hogy a szeretet elveszíthető, az nagyon fog félni, hogy megkockáztasson bármi olyat, ami ehhez vezet.
De igaz a dolog másik fele is: mindent megtesz majd, hogy „jól viselkedjen”, kedves és önzetlen legyen, hogy az általa törékenynek megélt elfogadást valahogy megtartsa, és a kitaszítottságot elkerülje. Ha valakibe mélyen beégett az az élmény, hogy az ő személye nem számít, csak akkor van helye, akkor „jó”, ha a másik igényeit tartja szem előtt, akkor ezt a saját jólléte rovására is megteszi majd.
De bárkire igaz – ilyen fájó tapasztalások nélkül is –, hogy ha az önvédelmét önzésnek címkézzük, akkor könnyen eltántorítjuk attól, hogy kiálljon amellett, amire szüksége van.
A cimkézés
Ezért olyan veszélyes csapda a téves címkézés.
Mindannyian szeretnénk azt gondolni magunkról, hogy jól működő, jó emberek vagyunk. Nem akarunk önzők, bántók lenni, vagy bármilyen módon elítélhető módon viselkedni. Ha – téves címkézéssel – sikerül egy természetes igényt, érzést vagy viselkedést rossznak, tévesnek, elítélhetőnek beállítani, akkor azt nem fogjuk megtenni, még akkor sem, ha a saját igényeinkkel kell szembemennünk érte.
De az ellenkezője is igaz: ha valaki – akár öntudatlanul, akár manipulatív szándékkal – megterhelő, kellemetlen, kényelmetlen vagy akár fájdalmat okozó dolgot „jónak”, elvárhatónak, kívánatosnak állít be, sok esetben megtesszük akkor is, ha érezzük, hogy nem ezt szeretnénk.
Az önvédelem nem önzés, és az önzés nem csak az önfeladás árán kerülhető el.
Ha azonosítottad azt a csapdát, amit a tévesen, vagy kifejezetten rossz, manipulatív szándékkal használt címkézés jelent, igazítsd ki! Alakítsd át!
Van még egy dolog, amiről fontos, hogy tudj: a címkék kiigazítását megnehezítheti, ha valami olyan dologról van szó, ami a családodnak, szüleidnek, szeretteidnek meghatározó, fontos, értékes. Sokszor generációk során át cipelünk magunkkal olyan családi meggyőződést, „szabályt”, ami öntudatlanul irányítja – és nyomorítja – az életünket.
Ezt felülírni olyan, mintha a szeretteinket tagadnánk meg. Mintha azoknak az embereknek az értékrendjét kérdőjeleznénk meg, akik a legtöbbet jelentenek számunkra. Ilyenkor úgy érezzük magunkat, mint egy áruló. Ha ebben a vergődésben benne maradunk, ha beleragadunk abba a köztes állapotba, hogy már látjuk, hogy a „szabály”, ami a dolgokat irányítja, romboló, de nem tudunk, nem merünk változtatni – az csak megsokszorozza a lelki terheinket.
A tökéletességről
A “tökéletesség” is ilyen szabály. Ha valaki abban a felfogásban nőtt fel, hogy csak az a jó, ami tökéletes, akkor mindenben tökéletességre fog törekedni – bármi áron. És ha azt írom, „bármi áron”, ezt sajnos szó szerint kell érteni. Tökéletesen helyt akar majd állni akkor is, amikor nem megy. Kiszorítja magából az elvárt, megfelelő teljesítményt akár az egészsége árán is. Kizsigereli magát, mert azt hiszi – mint ahogy az „önzésnél” is – hogy csak akkor elfogadható, ha tökéletesen teljesít.
Bár sokszor érzi, hogy tiltakozik a teste is, és a lelke is, mindezt nem fogadja el. „De hát más is ezt csinálja.” „Az anyám is három gyereket nevelt fel.” „A családot el kell látni.” „Egy felnőtt ember szedje össze magát…” Ismerősek ezek a mondatok? Bizony, ezek mindig nagyon veszélyesek, de az onkológiai kezelések alatt – és a kezelések után is – még inkább azzá válnak, mert – ahogy sokszor írtuk – rettenetesen sok energiát elvonhatnak a szervezetedből.
Erről szól Mariann esete is, a következő fejezetben.