Ezt a varázsigét, „Hazudsz, bitang!”, egy betegemtől kaptam ajándékba. Pusztán egy poén, csak egy jópofa ötlet volt, amikor elhangzott – nem is sejtettem, hogy ekkora karriert fut majd be. Igazából akkor, amikor először hallottam, azt sem tudtam, hogy varázsige – erre is, meg az erejére is az elkövetkező évek alatt jöttem rá. És vajon hol? Természetesen a daganatos betegeknek tartott csoportokon.
Ahol néhány daganatos betegséggel érintett ember összeül, egészen elképesztő mélysége és magassága van a beszélgetéseknek. Olyan kérdések merülnek fel, és olyan válaszok teremnek elő a semmiből, ami semmi máshoz nem fogható. Persze nem a semmiből… valahonnan a mindannyiunk mélyén megbújó, kiapadhatatlan erőforrásmezőből. A maroknyi elszánt, egymásra őszintén odafigyelő ember „csak” arra kell hogy leérjen, lenyúljon odáig… De előreszaladtam, hiszen arról kezdtem el mesélni, hogy hogyan kaptam meg ajándékba ezt a varázsigét…
Fiatal szakorvos voltam, amikor Ákos megkeresett a problémájával. Nála nem daganatos betegségről volt szó. Egy látszólag ártatlan, de nagyon gyötrő kórság ragadta a hatalmába: betegesen félt attól, hogy rákos lehet. Ha azt írom, betegesen, ezt bizony az ő esetében szó szerint kell érteni. 30-as évei végén, menő vállalkozóként, belvárosi lakással és balatoni nyaralóval látszólag mindene megvolt, amitől boldog lehetett volna – bár a boldogságot nem anyagiakkal mérik. Ő sem azzal mérte, és nem is az gyötörte a legjobban, hogy a furcsa “betegsége” miatt nem tudja élvezni a luxust, amit sok és odaadással nagy kreativitással megteremtett magának. Fiatal férjként, két tüneményes kis legény édesapjaként leginkább attól szenvedett, hogy folyamatos gyötrődései megfosztották attól, hogy valóban együtt legyen a szeretteivel. Hogy valóban ott legyen, jelen legyen az életében. A beteges rettegés attól, hogy kiderül, daganatos beteg, mindent tönkretett körülötte.
Amikor a gyereki szülinapi tortáját felvágták, amikor a házassági évfordulójukon a feleségével koccintott, ahelyett, hogy átadta volna magát a pillanat örömének, csak a betegség lehetőségén rágódott. Nem volt jelen, amikor az édesanyja főztjét kanalazta, vagy az üzlettársaival vacsorázott, de még egy sört sem tudott gondtalanul meginni a barátaival. Bármit tett, a kétségbeesett félelmet, hogy „valami baj lesz”, semmi nem tudta kiűzni a fejéből. Folyamatosan a testét pásztázta, újabb és újabb eltérés után kutatva. A legapróbb tünetnél bepánikolt, fogta az orvosi cikkeket, és már kész is volt valami halálos diagnózissal. Nem volt egy perc nyugalma sem. Hajnalban szorongásra ébredt, éjjel pedig fogvacogós rémülettel írta a végrendeletét.
Sokféle szenvedést láttam már, de Ákos esete nagyon megérintett. Talán nem is azért, amennyire szenvedett, hanem azért, amilyen értelmetlenül. Ennyi kín, ennyi gyötrelem feleslegesen … mert Ákos makkegészséges volt. Jó fizikai erőben, kiváló orvosi leletekkel, és még a vergődésein is átcsillanó humorral, kedves, nyitott személyiséggel.
Akárhogy is, nagyon szerettem volna neki segíteni, de bárhová nyúltam, falakba ütköztem. Végigvettük gyerekkora össze traumáján, új alapokra helyeztük az önvédelmét, együtt vadásztunk a felszabadultság ritka pillantaira, de semmi. Ezer példát hoztunk, hogy hol és milyen módon húzza csőbe a félelem. Hiába látta, értette ott, a beszélgetés alatt. Mire a következő ülésre érkezett, mintha elfújták volna az egészet – nem maradt más, jöttek újra a pánik végtelenített, végeláthatatlan körei.
Azon a bizonyos délutánon új stratégiával felszerelkezve, az újabb ütközetnek nekigyürkőzve vártam a találkozót. A legnagyobb meglepetésemre azonban egy másik Ákos lépett be a rendelőbe. Egy mosolygós, laza, kisimult arcú életvidám fiatalember – az, aki ő valójában volt. Megköszönte az összes eddigi segítséget, mert hogy meggyógyult! Végre érti mindazt, amiről eddig beszéltünk, a helyére került minden. Megvan a „varázsige”, és működik! Szorongás volt – nincs. Meghökkenten kérdeztem, hogy mi történt.
A fiaival mesét nézett a hétvégén – mesélte Ákos. Egy Mátyás királyos rajzfilmet, ahol a főhősnek, amikor rájön a turpisságra, azt kell kiáltania: „Hazudsz, bitang!” „Hát itt, ezen a ponton jöttem rá, hogy erről beszélünk már hetek óta! Ez van velem is: itt ül a fejemben ez a bitang, és azt sutyorogja, hogy meg fogok betegedni. De rájöttem, hogy hazudik! Megbetegíteni nem tud, de amíg hiszek neki, ott tart a markában – és közben jó nagyokat röhög rajtam”.
A kép illusztráció, mesterséges intelligencia segítségével készült (ChatGPT)
A varázsige később is jó szolgálatot tett. Bár előfordult, hogy felütötte a fejét Ákosnál a szorongás, de ezzel a rövidke kis mondtattal kézben tudta tartani, meg tudta akadályozni, hogy a korábbi mélységekbe berántsa.
Ákos esete óta sok csoporton emlegettem, sokaknak megtanítottam ezt a vicces kis formulát – és valóban működik. Ha akad valaki, aki nem hiszi, próbálja ki, járjon maga is utána! 😊
Azzal, hogy kimondod a „hazudsz bitang” varázsigét, emlékezteted magad arra, hogy téves vágányon jársz. Mindaz, amit kigondolsz, messze lehet a valóságtól.
Értem, és igazából tetszik ez a varázsige! Meg azt is értem, sőt magam is tapasztalom, hogy a legnagyobb félelemkupac közepén is marad bennem egy icipici józanság. Ott bujkál egy parányi kétely, hogy ez az egésze túlzó és elrugaszkodott. Csak az a baj, hogy bármit gondolok, úgy érzem, hogy amit átélek, igaz.
Akkor jöjjön a következő „trükk”, amivel a szorongás gomolyagot ezen a ponton kicselezheted.