Ha folytatjuk tovább a történeted, amiről ebben a részben beszélsz, nem más, mint a szorongás ördögi köre:
„Figyeltem az asszisztens gondterhelt arcát, és beugrott az a gondolat, hogy biztos velem van valami baj. Biztos lát valamit a felvételen, de nem mondhatja meg. Egyre tovább dagadt bennem a félelem. A végén már ott jártam, hogy biztos az orvos mondta neki, hogy ilyen szigorúan nézzen, hogy felkészítsen a rossz hírre… Teljesen odavoltam.”
Ha egy korábbi szinten nem sikerül beavatkozni, beindul, és egymásba kapaszkodva, egymást erősítve, a „gondolat-kép-érzelem csomag” pörög, pörög a katasztrófa felé. A mogorva arc most már nem pusztán mogorva: a félelem optikáján át nézve gondterhelt lesz. A magyarázat is ott terem rá: „valami baj van”.
Sőt a „mozi” is egyből újabb epizóddal bővül. A színen megjelenik az orvos – persze csak gondolatban – most már vele fűzöd tovább a történetet: a lelettel baj van.
Még hogy nem teremt a gondolat! Itt a jól látható példa, teremt: szorongást.😊
Mire idejutsz a “mozival”, a belső történések teljesen átveszik az uralmat. A féktelenül száguldó katasztrófa-filmet itt már semmilyen észérvvel nem lehet megállítani. Ne is próbáld józanul átlátni a dolgot, itt ez már nem működik. Ide egyéb trükkök kellenek.
A régi jó megfigyelő fejed persze veled van, ez a mondat elárulja – és most is a segítségedre lehet.
Így fogalmaztál:
Egyre tovább dagadt bennem a félelem. A végén már ott jártam…
Ebben a mondatban tetten érhető, hogy minden zűrzavar közepette még mindig jelen van a megfigyelő részed. Látja, ahogy – akaratlanul – gyártod a mozi jeleneteit.
Összekapcsolódni már nehéz vele, de a háttérben ott van. Kitart, higgadtan, józanul. Talán meglepő, de ez szinte mindig így van. Ha keresed, a legvadabb érzelmi-gondolati gubanc közepette megtalálod ezt a tiszta kis fénysugarat. A gomolyagot nem tudja megállítani, de ott van, és segít, hogy kimondd a varázsigét: „Hazudsz, bitang!”. Emlékszel az ábrára?
És most elmesélem neked Ákos és a „varázsige” történetét.