Bár szó szerint nem így fogalmaztál, az előző részben igazából erről beszélsz: „mi van, ha visszajött a betegségem”. Visszaesésről szó sincs, a feltételezés az, ami kétségbe ejt.
A „mi van, ha…” kérdés több csapdát rejt, és nagy erővel tudja beindítani is, és fenntartani is a szorongás körét. Elsősorban azért, mert lehetetlen megnyugtató választ adni rá.
A jövő felett nincs hatalmunk
Látszólag a jelen helyzetre kérdez rá – „mi van ha…”, de igazából a jövőt firtatja: mi lesz ha?…
A jövő felett pedig nincs hatalmunk. Az egyetlen olyan idősík, amikor bármit tehetünk, az a jelen. Ha a fenyegetést a jövőbe vetítjük ki, akkor azonnal tehetetlenné válunk.
A másik csapda az, hogy a „mi van, ha…” ugyan kérdésnek tűnik, valójában azonban állítás, a rejtett üzenete pedig az, hogy ha valami elvileg megtörténhet, az a valóságban meg is fog történni. A szorongás által torzított veszélybecslés azt sugallja, hogy ha valaminek nem zárható ki a lehetősége, akkor az biztosan bekövetkezik. Az „elhanyagolható, de elvileg nem kizárható” teljesen egyenlő lesz azzal, hogy „reális esélye van, számoljunk vele”. Ez pedig így téves.
Ma még – sajnos – nem lehet 100%-ig kizárni a visszaesés esélyét, és ha a betegségről van szó, a kiújulás legparányibb lehetősége is nyugtalanító. De a szorongás ördögi köre nem erről szól. A helyzet pont attól olyan sunyi, hogy meggyötör, rengeteg energiádat elveszi úgy, hogy erre ott, akkor semmi okod nincs.
Az előbb azt írtam, „egy apró, de ideálistól eltérő vizsgálati eredmény”. Ez nem csak a vizsgálati eredményekre igaz. A szorongás ördögi körét bármi olyan egyszerű testi érzet el tudja indítani, ami eltér az ideálistól. Márpedig a szervezet normális működése során egy csomó olyan érzet megjelenik, ami eltér az ideálistól. Bárkinél előfordulhat, hogy szúr az oldala, vagy bizseregnek a lábujjai. De ha valakiben „hátul” ott bujkál a visszaesés gondolata, ezekre a hétköznapi érzetekre sokkal jobban odafigyel. Akaratlanul is monitorozni kezdi magát. Folyamatosan „ellenőrzi”, hogy megvan-e még az adott érzet, megpróbálja megítélni, hogy romlott-e, erősödött-e.
Az előző fejezetben épp erről beszéltünk: Mi történik, ha egy testi érzetre elkezdünk odafigyelni? Emlékszel?
Felerősödik.
Pontosan.
Mint az említett, sokszor látott mozifilmnél: minél jobban figyeled az adott testrészed, annál finomabb és apróbb eltéréseket észreveszel. „Magadra ragasztod” az adott érzetet.
És minél erősebben, minél biztosabban érzed, annál jobban fogsz félni tőle – és minél jobban félsz, annál erősebben figyeled.
Ha valamilyen nyugtalanító, de valójában hétköznapi eltérést észlelsz segít, ha:
- Végiggondold, hogy van-e rá valami egészen egyszerű, kézenfekvő magyarázat. Az esetek zömében ez könnyen megtalálható, mint ahogy te is elmondod a történtedben: „valószínűleg meghúzhattam a derekam”.
- Emlékezted magad, hogy a szervezet működése során sok olyan helyzet adódik, ami ugyan eltér az ideálistól, de attól még teljesen normális.
- Megnézed, hogy mi történik, ha valami a figyelmed leköti. Ha pusztán a gondolataid elterelésével az adott érzet megszűnik, vagy jelentősen elhalványul, akkor azt valószínűleg a félelmed erősítette fel.
Ha bármi olyan tünet, kellemetlen érzet jelentkezne, ami tartósan fennáll, nem változik, esetleg romlik, természetesen azonnal konzultálj a kezelőorvosoddal!
Mégis, lehet, hogy a visszaesés egy olyan lehetőség, ami nem zárható ki. Nem jobb felkészülni rá?
A „mi van, ha…” kérdés nem alkalmas arra, hogy valódi stratégiát építs rá. Kizárólag arra jó, hogy kimerülj, ahogy magad is írod:
Látszólag persze, kifelé, minden rendben volt. Csináltam a dolgomat, de igazából nem voltam ott. A végére teljesen szétestem, mindent elrontottam otthon is, a munkahelyemen is.
Igazából ez a sok nehézség, keserűség, álmatlan éjszaka mind felesleges volt. Rengeteg jó energiát elvett tőled, sok szép és értékes pillatatot elrontott – ezt érdemes máshogy csinálni, mindezt érdemes a jövőben kivédeni.
A „mi van, ha…” kérdés csapdáját elkerülöd, ha helyette arra kérdésre válaszolsz, hogy „mi van”. Hogy ez mit jelent, erről olvashatsz majd a jelen-lét-ről szóló fejezetben.
A „mi van, ha…” csapdája helyett tervezett előrelátás
Ha szóba állsz a szorongással, ha a „mi van, ha…” kérdésre válaszolsz, máris csapdába kerültél. Ez csak a félelmed erősíti tovább, még akkor is, hogy úgy tűnik, fontos és „praktikus” kérdés.
Arra valóban szükség van, hogy egy nehéz helyzetre felkészüljünk. Lehetnek olyan gyakorlati kérdések, mit érdemes előre megtervezni. Hasznos lehet számba venni a mozgósítható erőforrásokat. Jó ha van egy terv arról, hogy hogy lehet a feladatokat ésszerűen átstrukturálni. Érdemes végig gondolni, hogy szükség esetén kihez lehet fordulni, milyen segítséget lehet kérni…
Azok a szempontok, amiket a megterhelő helyzetekben megőrzött józanságnál írtunk az első részben, ilyenkor is a segítségedre lehetnek.
A tudatos és ésszerű tervezés azonban nem egyenlő azzal, hogy a „mi van, ha…” kérdés által sugallt, kétségbeejtő lehetőségek körül pörögsz. Bármi történik, az erőnlétedre és a stabilitásodra van a legnagyobb szükség.
Ezt a stabilitást pedig azzal tudod megőrizni azzal, ha ügyesen kerülöd ki a szorongás csapdáit.