Az imagináció
Imagináció? Már a szót sem értem. Ez még a relaxációnál is nehezebbnek hangzik!
Pedig sokkal egyszerűbb annál, mint amilyennek tűnik. Ahogy a relaxáció is sokkal egyszerűbb, mint hitted – és ugyanúgy képes vagy rá. Máris megmutatom, de először gondolj egy almára.
Megvan?
Milyen almára gondoltál?
Egy piros almára. Igen, szép, piros, egészséges. Az egyik oldala kicsit sárgás. Nagyon finom az íze is, az illata is.
Honnan tudod, hogy erre az almára gondoltál?
Hogy honnan tudom…?! Hát… ööö… mert… Hát mert erre akartam gondolni! Ezt az almát szeretem.
Honnan tudod, hogy piros?
Most, hogy így rákérdeztél: látom. Látom a lelki szemeim előtt.
Ugye, mondtam, hogy képes vagy rá? 😊
Képekben gondolkodunk
A fejünk tele van képekkel, csak nem tudunk róla. Valójában képekben gondolkodunk, de mivel ez ösztönös, természetes folyamat, nem tudatosul bennünk. Akkor vesszük csak észre, ha szándékosan „levadásszuk”. Mint az előbb az almánál: akkor találtad meg az alma belső képét, amikor odafigyeltél, és megkerested.
Persze ha azt mondom, hogy „kép”, ez így elég pontatlan, sőt, kissé félrevezető. Ennél többről – és kicsit másról – van szó. Mindjárt látod majd.
De nézzük előbb az imagináció szó eredetét, az sokat elárul.
Az imagináció szó gyöke a latin imago, aminek jelentése kép, képmás. Ez állóképet ír le. Az ugyancsak latin eredetű imagination (elképzelés, képzelőerő, képzelet) már sokkal dinamikusabb folyamatra utal. Szóval amikor a képzelőerődet használod – mint az előbb, az almánál –, akkor imaginálsz.
Eddig nagyon egyszerű, igaz?
Ösztönösen, akaratlanul szinte folyamatosan „képeket gyártunk”. Kigondolunk, elképzelünk, megálmodunk dolgokat… Csakhogy azt, ami ilyenkor a lelki szemeink előtt zajlik, a „kép” szó nem írja le igazán.
A kép – például egy fénykép – egy pillanatnyi helyzetet rögzít. A látvány mozdulatlan, változatlan, a tartalom egyértelmű, a kontúrok tiszták, a részletek jól kivehetők.
Belső képek áramlása
A belső képeink azonban nem ilyenek. Ha a „kép” szóra hagyatkozunk, félreérthetjük azt, ami bennünk zajlik. A belső képek nem állnak, hanem folyamatos áramlásban vannak. Ami a fejünkben fut, az nem állókép, hanem villódzó, állandóan változó-kavargó képfolyam. Ezért is olyan nehéz megragadni.
Az egyes képkockák – amelyekből ez a képáram összeáll – ebben a sodrásban nem könnyen azonosíthatók. Amit belül látunk, sokkal inkább hasonlít egy videokliphez: felvillanások jönnek-mennek, minden folyamatosan változik, alakul. Ráadásul homályos, képlékeny, elmosódott kontúrú, nehezen kivehető – mire megragadnád, már el is illant. Az egyes képkockák nem egy logikusan felépített történetet követnek: sok a mellékszál, rengeteg a távoli utalás, és gyakran keverednek bele alig odatartozó motívumok. Az egészet leginkább egy laza, közös asszociációs mező tartja össze.
Azzal szemben, amit várnánk, ha azt a szót halljuk, hogy „kép”, a fejünkben futó gondolati tartalom, a „belső kép”:
- nehezen megragadható,
- dinamikus, nem állókép,
- elmosódott,
- homályos,
- változékony,
- illékony.
Hogy ez miért fontos? A látszólag „száraz” elmélet haszna a gyógyító mozi gyakorlatnál köszön majd vissza, akkor amikor te is megalkotod a saját gyógyító képsoraidat. Ha azt várod, hogy a belül futó „film” színes, éles, kontúros legyen, olyan, mint a képernyőn vagy filmvásznon futó film, csalódni fogsz. Azt gondolod majd, hogy valamit rosszul csinálsz. Vagy azt, hogy ez neked nem megy… De az a helyzet, hogy a belső mozi képsorai szürkék szakadozottak, elmosottak – és a gyógyító mozi tökéletesen működik így.
Van még egy érdekes tulajdonsága a képeknek, amit egy egyszerű játékkal te magad is felfedezhetsz.