A sorrendben most következő erőforrásod a most: a lehetőség, amit a jelen pillanat rejt.
“Hát ez azért nehéz, mert pont ezzel van a baj: azzal, ami most van. Hogy nem vagyok jól.”
Itt, most, nem vagy jól?
“Nem úgy értem, hanem, hát… általában… itt most jól vagyok, de… igazából nem tudom, hogy mi lesz, ha…”
„Igen, de …” „Mi lesz, ha…” – emlékszel, amit a gondolati váltókról írtunk? Itt és most, ebben a pillanatban valójában rendben vagy.
Itt és most erővel állsz a dolgok előtt
Valóban van egy komoly betegséged. Felvetted a versenyt, ami nem mindig egyszerű… de itt és most erővel és céltudatosan állsz a dolgok előtt. Hogyan lehetne máshogy, ha épp ezt az oldalt olvasod?🙂Ebben a pillanatban nem az a baj, ahogy most vagy. Ami igazán felkavar, az az, hogy az állapotod előrevetíted a jövőbe – vagy vissza a múltba. Ha a jövőbe nézel, megriaszt a betegség bizonytalan kimenetele. Ha a múltba, akkor azok a dolgok elkeserítenek, amiket a betegséggel elveszítettél.
A múltba és a jövőbe futó két „gondolati sínpár” között az egyetlen biztonságos mezsgye a jelen pillanat. Sem a múltadra, sem a jövődre nincs közvetlen hatásod. Az egyetlen, ahol bármit tehetsz – önmagadért is – az a jelen pillanata.
Ahogy azt a szorongásról szóló részben írtuk itt, a „mi lesz, ha…” kérdés egyenes út a katasztrófa-mozi kialakulásához.
Amint megszületik a kérdés, hogy „mi lesz, ha…”, megszületik rá a válasz is. Erről olvashattál: bár igazából nem tudjuk, szinte biztos, hogy a sok átfutó lehetőség közül a legriasztóbb ragadja majd meg az elmédet. Onnantól pedig elveszik a józan mérlegelés. Már nem számít, hogy minek mi a tényleges esélye, a fejünkben a legrosszabb lehetőség pörög.
Mindez persze olyan gyorsan zajlik, hogy szinte lehetetlen tetten érni – de ha az agyban futó filmet valahogy kivetítenénk, és képkockánként végignéznénk, ezt látnánk. Az előző részben olvashattál róla, hogy a belül megjelenő képsornak mekkora ereje van – a katasztrófa-jeleneteket szinte azonnal követik a hozzátartozó tartozó érzések is. Emlékezz: az elme nem tesz különbséget aközött, hogy valami valójában létezik, vagy „csak” egy belül, a fejünkben megszületett, odaképzelt valóságról van szó.
Amikor a katasztrofális jövő – vagy az elsiratott múlt – képei töltik ki a gondolkodásod, az elme számára olyan, mintha ott, akkor valóban benne lennél a helyzetben. Ha a fejedben ott van, az egész szervezeted úgy reagál majd rá, mint egy létező dologra. Igazából átélnéd azt a krízist, ami – akkor, ott – valójában nincs is.
Figyeld, mi van a fejedben!
Szóval érdemes figyelni, mi van a fejünkben, mert pillanatok alatt felboríthat valami, ami aktuálisan nem létezik – és igazából nem tudjuk, hogy lesz-e valaha is.
Az elme az örök itt és most-ban működik. Ebben rejlik a jelen-lét szépsége és ereje is.
Képzeld el, hogy egy parkban ülsz, egy szép tavaszi délután, és belül a főnököddel pörölsz. Akármi is vesz körül, ilyenkor ez tölti ki az egész lényed, ennek a dühe, ennek a felkavarodottsága. Hiába színpompás és madárfüttyös körülötted a park, hiába tiszta és friss a levegő, te abban a mérgezett légkörben vagy továbbra is, amit a főnököddel való vita jelent. Erre pedig nincs szükséged, mert energiát von el tőled.
A jelen-lét azt jelenti, hogy összekapcsolódsz a téged valójában körülvevő lehetőségekkel, erőforrásokkal.
Meglátod a virágokat, a színeket, meghallod a madarak füttyét, beszívod az üde tavaszi levegőt. Ezek ténylegesen táplálnak, olyan érzésekkel és élményekkel töltenek fel, amelyek a testednek és a lelkednek is jót tesznek.
Még akkor is, ha nem egy virágos parkban ülsz, hanem a metrón zötyögsz hazafelé, rengeteg olyan dolog vesz körül, ami sokkal szebb és értelmesebb, mint a benned belül futó, parttalan „mozizás”. Ezeket a jelenlévő dolgokat persze először nem egyszerű észrevenni, de egy kis gyakorlással könnyen ráállsz majd.
A jelen hatalmas ereje
A jelen az, ahol:
- tehetsz magadért,
- új döntéseket hozhatsz,
- új erőforrásokat fedezhetsz fel,
- új szokásokat alakíthatsz ki,
- felfedezheted mindazt, amivel rendelkezel,
- hálás lehetsz mindazért, amid van,
- használhatod mindazt, ami támogat,
- megragadhatod a lehetőségeidet,
- megélheted az örömeidet.
Ragadd meg a pillanatot!
Rengeteg olyan mozzanat van az életedben, ami érdemes arra, hogy megéld. Ne csak ott legyél, ne csak megtörténjen, de valóban, teljes szíveddel a részese legyél az élménynek.
A diagnózis, a betegség ténye persze mindezt nagyon megnehezítheti.
Ahogy azt többször írtuk, amikor valaki megkapja a diagnózist, a betegsége lesz az egyetlen dolog, ami onnantól meghatározza az életét: a mindennapjait, az elhatározásait, a döntéseit, és az önmagáról kialakított képet is. A „rák” folyamatosan ott lebeg, és mindennek ezen kellene átjutnia valahogy – ami nem mindig sikerül.
Pedig ott van, elérhető közelben, a sokfajta szépség, érték, öröm, lehetőség…
Csupa olyan dolog, ami rengeteget adhat, ha sikerül megragadni őket. Érdemes lenne erre lecserélni a jövőn vagy a múlton való rágódás keserveit.
Ez a néhány blogbejegyzés is erről szól, a pillanat varázsáról:
“Szívesen megragadnám én a pillanatot, csak éppen nem tudom, hogy kell. Azt sem tudom, hogy kezdjem el.”
Talán ez is azzal kezdődik, amit a relaxációnál írtunk, hagyod, hogy megtörténjen, hogy „megtaláljon a pillanat”. Lehet, hogy elég, ha egyszerűen csak észreveszed őket.
Több betegem is mesélte, hogy amikor hosszú várakozás után egyszer csak megjött a negatív eredmény, minden annyira szép lett, és annyira örömtelivé vált! Ugyanaz a lakás, ugyanaz a húsleves, ugyanaz az idegesítő főnök, ugyanazok a vásott kölykök… ahogy a lelked minden zugát betöltötte a hála, hirtelen mindaz, ami addig szürkének, unalmasnak vagy akár idegesítőnek tűnt, a negatív lelettel egy pillanat alatt felbecsülhetetlen kinccsé vált.
Milyen jó lenne, ha…
Milyen jó lenne, ha minden napot így indítanánk, vagy így zárnánk. Vagy bármikor, napközben ezzel a hálával telt, „friss szemmel” tudnánk ránézni a dolgainkra.
Biztosan te is emlékszel hasonlóra a saját életedből.
Talán egyszerűen ennyi a „titok”: nyitottá válni arra, hogy meglássuk azt, ami már eleve ott van.
Ott van a szemünk előtt, szép, kedves, megtartó, csak eddig nem figyeltünk fel rá. Ezek a pillanatok sokszor maguktól adódnak. Egyszerűen csak ott teremnek, megéljük őket – de aztán gyorsan elfelejtjük az egészet. Kiesnek a fejünkből, elsodorják a hétköznapi teendők, vagy egyszerűen csak átlépünk rajtuk…
Valamiért mindaz, ami fáj, ami nehéz vagy kellemetlen, sokkal mélyebb nyomot hagy – még akkor is, ha jelentéktelen dologról van szó. Egy rossz ízű, de jelentéktelen megjegyzés sokáig megmarad, még egy kedves gesztus akkor is könnyen semmivé válik, ha ott, az adott helyzetben sokat jelentett. A nap végén egy kedves epizódra már lehet, hogy nem emlékszünk, de az epés megjegyzésre igen.
Jó lenne, ha képesek lennénk a szép, megtartó, testet-lelket felüdítő mozzanatokat is megőrizni. Ebben segít egy kis tudatosság és a következő gyakorlat.