Az immunrendszer – a szervezet védekező rendszere – nem más, a vérben és nyirokban keringő fehérvérsejtek összessége. A védelmi rendszernek az a dolga, hogy megóvjon minket a fertőzésektől és betegségektől. Ennek a csodás és bonyolult mechanizmusnak a működéséről könyvtárakat lehetne megtölteni – főleg az utóbbi évtizedek rendkívül inspiráló, új eredményei alapján.
Nehéz egyszerűen megragadni, de a lényeg röviden annyi, hogy az immunrendszer felismeri és eltávolítja a szervezetre káros vagy kóros, kívülről érkező anyagokat – mint például baktériumok, vírusok, gombák vagy szennyezőanyagok –, és a sejtosztódás során belül keletkező selejtes sejteket.
Az immunrendszer két fő részből áll: a veleszületett és a szerzett immunitásból. A veleszületett immunitás az első védelmi vonal, ami azonnal életbe lép, ha a szervezet bármi kórosat észlel. Legfőbb elemei a fagociták, vagyis falósejtek. A falósejtek a fehérvérsejteknek azon csoportját alkotják, amik – ahogy erre a nevük is utal – „befalatozzák” mindazt, ami a szervezetre nézve káros, vagy nem odavaló.
A szerzett immunitás a második védelmi vonal, amely már célzott, specifikus választ ad a külső vagy belső betolakodóra. Az adaptív immunitás felelős az immunmemória kialakulásáért is, ami azt jelenti, hogy ha a szervezet egyszer már találkozott egy adott kórokozóval, képes lesz gyorsabban és hatékonyabban reagálni a következő fertőzésre. A szerzett immunitás fő szereplői a limfociták – főleg a T-sejtek és a B-sejtek – felismerik és elpusztítják a fertőzött, vagy egyéb módon sérült sejteket.
Nézd meg te is mikroszkóp alatt, hogyan dolgoznak a védelmi rendszered okos kis katonái. Kigyűjtöttünk néhány videót neked:
A B-sejtek antitesteket termelnek – olyan okos kis molekulákat, amik a sérült sejthez kapcsolódva célzottan blokkolják a károsító ágensek további terjedését. Ugye, hogy káprázatos?
De van itt más is! Ha a daganatos sejtek elleni védekezésről van szó, az immunrendszer legerősebb elemei a természetes ölősejtek (angol rövidítés alapján NK, „natural killer” sejtek) és a citotoxikus T-sejtek. …és ha már az „agresszivitás” szóba kerül, hát a védvonalunknak ez a két elszánt kis katonája valóban kérlelhetetlen: azonnal felismer és villámgyorsan pusztít el minden selejtes sejtet.
A rendellenes sejteket az immunrendszer olyan felszíni jelzőmolekulákról ismeri fel, amelyek a sejt külső burkához kapcsolódnak. Ezeket a jelzőmolekulákat receptoroknak nevezzük, és megtalálhatók minden sejt felszínén. Olyanok, mint megannyi kis zászló, amivel az adott sejt meghatározza és azonosítja önmagát.
Az egészséges vesesejt a vesesejtre jellemző kis zászlócskát – receptort – tűz ki, az egészséges májsejt a jól működő májsejtre jellemző receptort. A védelmi rendszer járőrei felé ezzel azt is jelzik, hogy „én rendben vagyok, velem minden oké”.
A selejtes sejteknek azonban a receptora is selejtes – tulajdonképpen ezzel árulják el, hogy velük valami baj van. Az is előfordul, hogy némely selejtes sejt úgy próbál elbújni az immunrendszer elől, hogy elrejti az árulkodó receptorokat. Van olyan is, hogy téves szignálokat vagy gátló impulzusokat küld az immunrendszer felé. Sokszor pont ez – a hiányzó felszíni receptor vagy a téves szignálok jelenléte – hívja fel a védelmi rendszer figyelmét arra, hogy „itt valami nincs rendben”.
Az immunrendszernek van egy önszabályozó mechanizmusa, ami biztosítja, hogy csak a szervezetre káros anyagokat támadja meg, a saját, egészséges sejteket ne.
(Bizonyos esetekben ez az egyensúly megbomlik, és az immunrendszer tévesen a szervezet saját szövetei ellen fordulhat – ilyenkor alakul ki autoimmun betegség.)
Kiegészítő gondolatok: immunrendszer vagy védelmi rendszer
Amikor a szervezet egyensúlyi működését felügyelő sejtek összességéről írok, néha azt a fogalmat használom, hogy immunrendszer, néha azt, hogy védelmi rendszer. Ha az átlag szóhasználatot nézzük, a kettő tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Egy kis különbség azonban van közöttünk – aminek a jelentősége nagy. Ez ismét oda visz vissza, amit a tudományos modellekről, Descartes-ról meg a mágnesről írtam.
Ha az immunrendszer szót használom, akkor arra a álló „tudáscsomagra” utalok, amellyel ma rendelkezünk mindarról, hogy hogyan védi meg magát a szervezet a káros hatásoktól. Van egy jól felépített, vizsgálatokkal igazolt tudományos modellünk, amely pontosan leírja mindazt, amit a védekező folyamatokról jelenleg tudunk. Egy gazdag, sokrétű és nagyszerű modell – a tudomány mai állása szerint.
Ez a kép nem végleges. Száz éve alig tudunk erről az egészről, és még tíz, tizenöt évvel ezelőtt is jóval szegényesebbek voltak az ismereteink. Tíz, tizenöt ötven év múlva még gazdagabb lesz a kép. Éppen ezért használom olykor inkább a védelmi rendszer kifejezést: számomra ez arra utal, hogy a szervezetben még mindig rengeteg, eddig fel nem tárt erőforrás és lehetőség rejlik.
A védelmi rendszer egy tágabb, sokrétűbb fogalom – többet is, mást is magában hordoz, mint amit ma az immunrendszerről tudunk.
Hogy mindez miért fontos? Mondok egy példát. A modern immunológiai kutatások részeként néhány évtizede megjelent az a fogalom, hogy „maszkírozott antigén”. Ez volt az a pont, amikor kiderült – ahogy korábban írtam – hogy a daganatosan elfajult sejt megpróbálja valahogy „elrejteni” magát. Emlékszem a csoportjainkra, mekkora félelmet váltott ki, amikor ez a közvéleménybe is bekerült. Az érintettek akkoriban azzal az új rémülettel találták szembe magukat, hogy ha az „okos” rákos sejt képes elbújni az immunrendszer előtt, akkor nincs menekvés.
Később, ahogy a kutatások folytatódtak, kiderült, hogy a védelmi rendszer rengeteg utat ismer, amivel a selejtes sejtet – minden trükközésük ellenére – fülön csípi. A maszkírozott antigén és a rejtőzés jóval azelőtt létezett, hogy ezt a tudósok leírták volna. De létezett a védelmi rendszer ellenmechanizmusa is, anélkül, hogy ismertük volna. Én magam orvosként – és az orvostudomány, és mindenfajta tudomány tisztelőjeként – azt gondolom, hogy az immunrendszer sok olyan lehetőséget és képességet rejt, amit ma még nem ismerünk. De attól, hogy nem tudunk róla, hogy nem neveztük meg, nem írtuk le, ott van. Ezt a feltáratlan, de sok-sok egyéb eszközzel bíró rendszert hívom a szervezet tényleges védelmi rendszerének.
Az immunrendszer hatékonysága több tényezőtől függ: ilyen az egészséges táplálkozás, a rendszeres testmozgás és a megfelelő alvás. Ma már azonban az is bizonyított, hogy a védelmi rendszer működését befolyásoló tényezők között az érzelmi és lelki hatások is szerepet játszanak. Ez tovább visz minket egy inspirálóan új területre, amit úgy hívnak, hogy pszichoneuroimmunológia, röviden PNI. Hogy ez a bonyolult szó milyen egyszerű és káprázatos szervezeti működést takar, a következő fejezetből kiderül.