Akármi is legyen az úgynevezett valóság, bennünk – ösztönösen – mindig az válik igazzá, amit belül megélünk. A fejünkben élő realitás az, amit komolyan veszünk. Ez az, amihez érzelmileg kapcsolódunk, és ami meghatározza a viselkedésünket, a reakcióinkat.
„Rák” nevű diagnózis valójában nincs
Ha a daganatos betegségről van szó, ez a „külső” és „belső” közötti különbség sok mindent megmagyaráz a félelmek és szorongások keletkezéséről.
Akár kívülről, akár belülről nézem, nehéz elképzelni, hogy a rákra másként is lehet reagálni, mint félelemmel.
Ha a szigorúan orvosilag nézzük, olyan diagnózis, hogy „rák”, valójában nincs. A daganatos betegség gyűjtőfogalom: számtalan, különböző szövettani típusú, eltérő stádiumú és kiterjedésű elváltozást takar, amelyek más-más szerveket érintenek. Az érintettek életkora, egészségi állapota és szociális helyzete is változó, ami a kezelésben és a lefolyásban egyaránt nagy különbségeket eredményez.
Orvosilag. De annak, aki meghallja ezt a szót – legyen beteg, hozzátartozó vagy épp az utca embere – a jelentése többnyire egyetlen dolog: halál. Nem a betegségkép „objektív” sokfélesége, nem a kezelési lehetőségek vagy a rehabilitáció útjai. Csak egyetlen belső válasz.
Amikor az orvos kimondta a diagnózist, nekem csak ez zakatolt a fejemben: a gyerekem, a párom, a szüleim… és hogy lehet, hogy a következő karácsonyt már nem velük töltöm. Onnantól semmit sem hallottam abból, amit az orvos mondott.
Blokkoló gondolatok
A daganatos betegség gondolata elsöpör minden mást. Legalábbis elsőre. Az első, automatikus reakció szinte mindig ez: vége, ebből nincs kiút. Ez a gondolat minden mást leblokkol.
Talán emlékszel: írtunk már a gondolat, a kép és az érzelmek összefüggéséről. Ezek szorosan összetartoznak. A gondolat, hogy „gyógyíthatatlan beteg vagyok”, magával húz egy jeges, bénító félelmet. Ez az érzelem átitatja a teljes belső világot, és minden döntést, cselekvést meghatároz.
Azt mondod: „elsőre”. És másodjára?
Ahogy a félelem szűrőjén át látjuk, a kép mindig sötétebb, mint a tényleges valóság. A „rák” ijesztő szó: ha valaki meghallja, rögtön a legsötétebb következményekre gondol. Amikor azonban sikerül higgadtabban, józanabbul átgondolni a helyzetet, a kép árnyaltabbá válik.
Nézd csak az ábrát: a kusza nyilak azt a folyamatot írják le, ahogy a félelem „semmiből” előtör. Első pillantásra talán bonyolult, de pár mondat, és érthetővé válik.
- szint: semleges helyzet
- szint: a betegségtudat aktiválódik
- szint: automatikus következtetés: „nagy baj van”
- szint: gondolat, kép, érzelem
1. szint: a kiinduló helyzet, az amelyik kiváltja az egészet, és beindítja a félelem-barázdát. Azzal indul, hogy történik valami, ami – még ha nagyon távolról is – a betegségedre emlékeztet. Lehet bármi, akár egy teljesen ártatlan dolog. Villamoson utazol, boltban vásárolsz… egyszer csak meghallasz egy félmondatot, például hogy valakit visszarendelt az orvosa, vagy hogy parókát készül venni. De az is lehet, hogy valahol meglátsz egy bizonyos fajta piros színt, olyat, mint egy jellegzetes kemoterápiás szer színe. Sokszor egy teljesen „ártatlan”, semleges dolog is elég: felpróbálsz egy meleg téli dzsekit, vagy elkapsz egy párbeszédet arról, ki hová tervezi vinni a gyerekét a szünetben – és azonnal beugrik a saját állapotod.
2. szint: Amint a szituáció aktiválta a betegségtudatodat, máris jön a második szint. A dzseki is, az iskolaszünet is azt a szorongató kérdést kapcsolja be, hogy veled mi van. El tudod-e majd a gyereked vinni nyaralni, meg egyáltalán: érdemes-e még neked kabátot venni – és a nyugtalanító kérdések sorjáznak tovább, megállíthatatlanul. A „mi lesz, ha…” gondolati csapdáról, és arról, hogyan bújhatsz ki belőle, a következő fejezetekben olvashatsz majd többet! DE nézzük tovább az ábrát.
3. szint: Ezzel már a harmadik szinten vagyunk, az automatikusan megjelenő következtetésnél. Tudatosan nem gondolod végig, sőt, valójában el akarod kerülni, hogy válaszolj a „mi lesz, ha…?” kérdésre, de hiába. Automatikusan pörgő gondolataid már régen megválaszolták helyetted, az érzések szintjén: „baj van, és ennél csak még nagyobb baj lesz”.
4. szint: Akármit teszel, már ott cikázik a fejedben a betegség összes tragikus lehetősége. Ez tölti ki az elmédet, az érzelemvilágodat – az egész lényedet. A tragikus betegségkimenetel „mentális csomagja” ural mindent: kép, gondolat és érzelem egymásba gabalyodva. Ezen a szinten, ebben az érzelmi káoszban a fejedben zajló dolgok már valóban nehezen kontrollálhatók. Mindez villámgyorsan, néha másodpercek töredéke alatt történik, tudatosan lehetetlen követni, és tetten érni sem egyszerű. De ha utólag mégis próbáljuk kibogozni, megtalálhatók a háttérben futó „katasztrófa-mozi” képsorai.
A szorongást berobbantó gondolatok
Akárhogy is, mind az elkerülhetetlen tragikus vég gondolata, mind az ezt megjelenítő belső képáram egy irányba mutat: berobbantja a szorongást. Ahogy az oda-vissza mutató nyilak tömkelege jelzi, beindul az a folyamat, ahol a gondolat, a kép és az érzelem – ördögi körré zárulva – egymást erősítve, megállíthatatlanul pörög. Minél jobban félsz, annál vadabbul futnak a képek, és minél kétségbeejtőbb a katasztrófafilm, annál erősebb lesz a félelem. A végén már alig találod meg józan önmagad…
Látod, hol van a „csalás”? Ez az automatikus gondolatsor egy biztosan katasztrofális jövőt vetít előre. Akkor is ez fut végig benned, ha egy hete voltál kontrollon, és minden eredményed negatív. Emlékezz vissza, amit a „külső” és „belső” valóságról írtunk: a félelem érzelmi-gondolati gubancában teljesen elveszik, hogy valójában hogy vagy, milyen az aktuális állapotod, és mik a tényleges lehetőségeid.
A „második gondolat”
…És itt jön a „második gondolat” szerepe.
Ha az ábrát nézzük újra: hol van az a pont, ahol az ördögi kör megtörhető? Te mit gondolsz?
Nézzük most együtt, lépésről lépésre
A helyzeteket nem tudod elkerülni. Mindig lesz egy szituáció, egy szó, egy utalás, ami a betegséged eszedbe juttatja.
Az ezt követő, ösztönösen megjelenő mentális képáramot is nehéz kivédeni. Az is teljesen természetes, hogy mindez félelmet vált ki belőled – vagy bárkiből. Nem tudsz akarattal máshogy érezni. Felkavaró képekkel, szörnyű lehetőségekkel a fejedben egyszerűen nem tudsz nem félni.
Igen, marad a gondolat. Ez az az egyetlen pont, amire ráhatásod lehet. Persze, ez sem egyszerű, de itt van az a pont, ahol megállítható a „katasztrófa-gomolyag”. Ez a „második gondolat” helye. Ezt is megmutatom:
Az első, ösztönös elgondolást – amely önmagadról és az aktuális helyzetről is elrugaszkodott és erősen túlzó – kicserélheted egy második, átgondolt, tudatos reakcióra. Ez a második, tudatosan végigvitt gondolatsor egy másfajta, „pozitív” előjelű kört alakít ki.
A negyedik szint átalakul: a katasztrófa addig automatikusa pörgő képei elhalványodnak, a félelem csökken.
Azt nem lehet, hogy ez az egész ne jusson az eszembe? Tényleg mindenről a betegség ugrik be, még akkor is, ha nem akarom. Olyan jó lenne néha egy kis nyugalom. Jobb lenne ezt az egészet kihagyni, egyszerűen csak elfeledkezni róla…
A „katasztrófa-csomag”
Jó lenne, de sajnos nem lehet. Nem tudunk akarattal elfelejteni valamit. A „katasztrófa-csomagot” időről időre beindíthatja valami, ezt sem lehet elkerülni. Sőt, alig van olyan helyzet, ami ne tudná aktiválni ezeket a gondolatokat – és persze vele az összes félelmet. Ha az első gondolat beugrott, azt már nem tudod kitörölni. „Töröltöröltörtöltöröl…” – hiába mantrázod, mindez meddő erőfeszítés, ennek nem érdemes nekifeszülni. Az energiát sokkal hasznosabb valami másra fordítani: arra hogy megkeresd a „második gondolatot”. Ha ez megvan, ha ebbe sikerül belekapaszkodni, az mindent megváltoztat.
Az első gondolatról nem tehetsz, az nem a te felelősséged. A második gondolatnál azonban be tudsz avatkozni.
A „második gondolat” az a pont, ahol tudatosan beléphetsz, és átalakíthatod az ördögi kört. Ezt már tapasztalhattad magad is: amikor sikerül higgadtabban és józanabbul ránézni a dolgokra, sok minden átalakul. Azon a ponton a katasztrófa képeit a megbirkózás lehetőségei vehetik át – és olyankor az erődet is, a derűlátásodat is visszaszerzed.
Értem, elméletben, legalábbis… De nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni.
Elsőre talán nem, de fontos, hogy magát a folyamatot lásd. Ha átlátod, mi zajlik ilyenkor, hogy miért úgy zajlik, és egyáltalán, hogyan működik az egész, segít, hogy a végén átalakítsd. Ezt is érdemes gyakorolni. Már megint ez a fránya szó, hogy gyakorlás… 😊
Az emberi agy tanulékony és plasztikus
Korábban volt róla szó, de írok egy kicsit részletesebben az agy neuroplaszticitásáról. Ez a furcsa kifejezés az agykutatás egyik legújabb, leginspirálóbb területéről való. A modern vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberi agy – a neuronok rendszere – rendkívül tanulékony, plasztikus.
A félelem-csomag is így jön létre, a félelem barázdája is „tanulással” alakul ki – bár daganatos betegségnél ez egy kicsit más. A diagnózisa önmagában akkora érzelmi sokkot okoz, hogy ez az első élmény elég a bevésődéséhez. Később persze az ismétlődés is hozzájárul a barázda fennmaradásához és mélyüléséhez.
Mint minden agyi barázdáé, a félelem-csomag bevésődése és működése is nagyrészt akaratlanul és öntudatlanul zajlik. Ami igazán izgalmas, hogy bár a folyamat akaratlanul zajlik, mégis megismerhető, és bár öntudatlan, tudatosítható.
Ami pedig a legfontosabb: mivel egyfajta – önkéntelen – tanulás során alakul ki, újratanulható. Tanulás alatt persze nem a szokásos értelemben vett biflázást értem, hanem az ismétlések egymásutánját, amire már többször utaltam.