Hát ez nagyon úgy hangzik, mint a „gondolat teremtő ereje”, meg hogy „minden fejben dől el”!
A gondolat erejéről alkotott szélsőséges elképzelések valóban azt sugallják, hogy pusztán a gondolatainkkal képesek vagyunk megváltoztatni a fizikai valóságot. Pedig sem autód, sem házad nem lesz ebben a pillanatban attól, hogy kigondolod őket. A világ nem változik meg pusztán azért, mert mi úgy szeretnénk. Ha ez így viccesnek tűnne, bizony van, amikor ezek a túlzó és irracionális nézetek bizony veszélyessé válnak.
Ha azt sugallják, hogy „pusztán a gondolat erejével”, orvosi segítség nélkül le lehet győzni egy komoly betegséget, ezzel nagyon megnehezíthetik sok érintett dolgát.
A gondolatok jelentik a kiindulópontját mindannak, amit mára elértünk
De ha eltekintünk a szélsőséges és fanatikus felfogástól, azt bizton állíthatjuk, hogy a gondolatok óriási szerepet játszanak az életünkben. Igazából az emberiség teljes történelmében. A gondolatok jelentik a kiindulópontját mindannak, amit mára elértünk. A gondolat – ha így tekintünk rá – tulajdonképpen mindenfajta „teremtés” kiindulópontja.
Bár önmagában nem válik valósággá, az emberi cselekvés motorjaként működik. Az emberi civilizáció története során a meghatározó előrelépéseket eredeti elmék új, forradalmi elképzelései indították el. Minden építészeti remekmű, minden tudományos felfedezés, minden művészi alkotás egy-egy gondolattal kezdődött. A gondolat az, ami kérdéseket tesz fel, új szempontokat, kreatív ötleteket hoz. Megnyit addig nem látott lehetőségeket, és egészen eredeti, korábban soha el nem képzelt megoldásokhoz vezet. Ahogy a gondolatok formálják a világot, úgy mi is a gondolataink által alakítjuk, teremtjük újra a körülöttünk lévő valóságot.
Az, hogy „minden fejben dől el”, egy buta, álpszichológiai közhely. Hogy holnap esik-e az eső, vagy apám barna szeme helyett édesanyám kék szemét öröklöm-e, nem fejben dől el – legalábbis biztosan nem az enyémben. Annyi azonban igaz, hogy sokkal több dologról döntünk és dönthetünk, mint ahogy azt első ránézésre gondolnánk.
Azt mondod, sokkal több dologról döntünk, mint gondolnánk. Ez furcsán hangzik, olyan, mintha néha nem tudnánk, hogy meghoztunk egy döntést.
Azt, hogy valamit elhatározunk, vagy hogy kialakítunk egy elképzelést, szinte minden esetben céltudatos, kigondolt aktusnak éljük meg. Ez azonban nem mindig van így.
Az automatikus működés
Döntési, mérlegelési folyamatainkban sok az „előre gyártott” elem. Sok az olyan automatikusan vezérelt működés, ami tudatos erőfeszítés nélkül, szinte ösztönszerűen megy végbe.
Az automatikus működéseket az életünk szinte minden területén megtaláljuk. Mindannyian ismerjük a tánc, kézimunka, kötés, horgolás vagy valamilyen hangszeren való játék rutinná vált mozdulatait. Az autóvezetés is ilyen. A bejáródott mozdulatsorok akkor is jól működnek, ha nincs ott a tudatos figyelmünk.
Erre valók az automatizmusok? Hogy leegyszerűsítsék a dolgokat?
Igen. Az agy arra törekszik, hogy gazdaságosan, a lehető legkevesebb energiát igénylő módon működjön. A gyakorlással kialakul egy agyi „barázda”, és onnantól az irányítja a dolgokat. Amikor valami rutinná válik – mint a vezetésnél is –, többé nem kell túl sok figyelmet fordítani rá. Azt az energiát pedig, amit így megspóroltunk, komolyabb, nagyobb figyelmet, összetettebb koncentrálást igénylő feladatokra fordíthatjuk. Vezetés közben végiggondolhatjuk az aznapi teendőket, beszélhetünk a főnökünkkel, meghallgathatunk egy érdekes rádióműsort…
Az autóvezetés annyiban is jó példa, mert továbbvisz az automatikus gondolatok világába. A rutinná váló mozdulatokat jól ismerjük – egyszerű megérteni és elfogadni a létezésüket.
A gondolkodás már egy furcsább terület, ott mindezt már nehezebb elképzelni. De ha végiggondolod, abban, hogy valaki gond nélkül vezet, nemcsak az ösztönössé vált mozdulatsoroknak van szerepe. Autózáskor követjük a forgalmat, nézzük a táblákat, a jelzéseket, a mellettünk haladó járművek manővereit… Vagyis az autóvezetéshez egy csomó automatizálódott figyelmi, észlelési, mérlegelési, döntési funkciót használunk. A bejáratottá, „tudattalanná” vált működések nemcsak a mozgásunkat, hanem a mentális folyamatainkat is irányíthatják – vagyis a gondolkodásunkat.
Bár a gondolkodásunkat akaratlanul irányító „agyi barázdák” az egyszerűsítést és tehermentesítést szolgálják, sok esetben csapdát rejtenek.
Mondok egy hétköznapi példát, úgy talán egyszerűbb. Bár távolinak tűnik, meglátod, a segítségedre lesz, hogy a félelmeidet legyűrd.
Vedd elő újra a képzelőerődet. Az előző fejezetben már tapasztaltad, milyen sokszínűen használható erőforrás!
Képzeld el: Két csinos lány sétál a körúton…
Képzeld el, hogy két csinos, fiatal lány sétál a körúton, mindketten egy baráti összejövetelre igyekeznek. Mindkét lány találkozik ugyanazzal a fiatalemberrel, aki kedvesen rájuk mosolyog. Az egyik lány visszamosolyog, a másik azonban zavartan néz körül. A ruháját vizsgálja, ijedten keresi, hogy foltos-e a szoknyája, nem szaladt-e fel a szem a harisnyáján…
A két lány egyformán csinos és bájos, és a mosoly is, amit kapnak, ugyanolyan kedves és elismerő. Hol rejlik akkor a kettejük teljesen különböző válaszreakciójának az oka?
Te mit gondolsz, mi van a háttérben? Hogy lehet, hogy a két lány ugyanabban a helyzetben ennyire eltérően reagál? Gondolkozz el ezen pár percet.
Hogy hol keressük a különbség eredetét?
Igen, ott, abban, amit a két lány önmagáról gondol. A mosolyt mosollyal viszonzó lány tudja, hogy csinos. Számára megszokott, hogy elismerő pillantást kap. Benne ilyenkor az a gondolat kapcsol be, hogy „lám csak, itt a bizonyíték, ma is jól nézek ki”. A másik, zavartan reagáló lány ösztönös, automatikus válasza a helyzetre az, hogy „jaj, biztos megint valami megmosolyogni való van rajtam!” A második lány valószínűleg nem hiszi el, hogy ő bárkinek is tetszhet. Lehet, hogy korábban kinevették, ok nélkül leszólták… ez annyira beéghetett, hogy meg sem fordul a fejében, hogy másképp is lehet. Valószínűleg hosszas győzködés után sem hinné el, hogy valaki őt valóban csinosnak találja. Olyan mély meggyőződéssé vált, hogy „valami baj van vele”, hogy neki minden helyzetben ez ugrik be – automatikusan. Ez a „gondolati barázda” irányítja minden önmagával kapcsolatos elképzelését és meggyőződését. Számára ez a valóság. Olyan ez, mintha ő egy szűrőn keresztül látná a dolgokat. Önmagát, a világot… Minden, ami vele és körülötte történik, egy gondolati filteren keresztül jut el hozzá – és ez egy sajátos, torzított jelentést ad mindannak, ami történik vele.
Csakhogy ő minderről nem tud. Ha az autóvezetést nézzük – bár azt is automatikusan tesszük –, mindig tudjuk, hogy vezetünk. Az automatikusan aktiválódó gondolatok zömével azonban egészen más a helyzet. Tudom, hogy furcsán hangzik, de a legtöbb esetben fogalmunk sincs róla, mi zajlik a fejünkben. Egyszerűen nem tudunk ezeknek az előre kész meggyőződéseknek a létezéséről. Mint itt, a példában. A lány nem veszi észre, hogy annak, hogy ő nem kap bókokat, pusztán a saját meggyőződése jelenti a gátját.
És hogy mi köze mindennek a daganatos betegséghez? Az az érzelmi sokk, amit a betegség jelent, önmagában elég, hogy kialakítson egy szűrőt, ami megváltoztatja a gondolkodást.
A félelemmel teli elmén átszűrődve minden információ torzul, „negatív” jelentést kap. A dolgokat sokkal sötétebbre festi, mint valójában.
A fenti példa rámutat még valamire. Ha a gondolat hatalmáról azt állítjuk, hogy a világot az új eszmék formálják, ha úgy véljük, hogy a gondolatainkkal teremtjük és teremtjük újjá a körülöttünk lévő valóságot, akkor az igazságnak csak az egyik felét mondtuk el. A másik fele az, hogy mindabban, amilyen világot megteremtünk magunknak, a rejtett, automatikusan aktiválódó meggyőződéseink a szerepe az igazán meghatározó.
A tudatos és az automatikus irányítási folyamatok
Van itt egy másik érdekesség is: a tudatos és az automatikus irányítási folyamatok az agyban strukturálisan is elkülönülnek egymástól. Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan más-más agyi területet használunk az egyikhez, és mást a másik működéshez. A két elkülönült területhez kötve vagyunk képesek egyszerre két, látszólag eltérő tevékenységet végezni.
Miközben az automatikus program a háttérben zavartalanul, minimális energiabevetéssel fut, marad elegendő a komolyabb, nagyobb odafigyelést igénylő dolgokra. Néha ennek az ellenkezője is igaz. A daganatos betegeknél a háttérben futó program, folyamatosan ott lappangó félelem irányít mindent. Úgy működik, mint egy időzített bomba. Elég egy apró szikra, és máris berobban…
Ezt a félelmet nagyon jól ismerem. Lesből támad, szinte a semmiből, és mindent elborít… Olyankor teljesen tehetetlenné válok, nem tudom, mit tegyek.
A daganatos betegséget rengeteg félelem kíséri. Bármikor jöhet, és valóban olyan, mintha a „semmiből” törne elő. Látszólag minden előzmény nélkül. Egyszerre csak ott van, és egy pillanat alatt az uralma alá gyűr mindent. Ettől olyan nehéz. Nem lehet tetten érni, csak jön, magától, megállíthatatlanul, érthetetlenül – automatikusan.
Sokfajta öntudatlan félelemcsomag bújik meg bennünk. Meg sok más olyan akaratlan, „előregyártott” gondolatcsomag, amiről nincs tudomásunk. Ott rejtőznek a tudatos figyelmi radar alatt. Amikor ezek a csomagok – egy kritikus helyzetben – aktiválódnak, úgy vonnak minket az irányításuk alá, hogy észre sem vesszük.
Honnan jönnek ezek az előregyártott „csomagok”?
Az elménk folyamatosan összegzi a minket érő hatásokat. Az ismétlődő helyzetekben kialakít egy, az arra a szituációra vonatkozó általános értelmező- és megoldómintát, egy sémát. Mint a mozdulatok irányításánál, a gondolkodási, érzelmi sémák is arra valók, hogy a hasonló helyzetek kezelését leegyszerűsítsék. Mert bármilyen furcsa, a gondolataink és az érzelmeink is sok esetben ilyen sémák irányítása alatt működnek. Ha bejáródik egy odatartozó séma – egy agyi „barázda” – nem szükséges minden új történésnél újra átgondolni a reakciót, elég aktiválni a már meglévő megoldómintát. Ha az agy azonosít egy helyzetet, amire már megvan az előregyártott válasza, akkor azt csak előkapja, és már kész is.
Akkor van gubanc, ha az előregyártott válasz téves – mint a példában szereplő lánynál is. A külső valóság és az, ahogy a történteket belülről látjuk, valamennyire szinte minden esetben eltér egymástól. Ha nem is olyan jelentősen, mint a fenti példában, de eltér.
Másképp érzékeljük a világot
Ilyen értelemben talán nem is beszélhetünk „objektív valóságról”, pusztán kinek-kinek a dolgokról kialakított saját elképzeléseiről. Minden ember – érthető módon – egy kicsit másképp érzékeli a körülötte lévő világot.
Szóval mindannyiunknak vannak szűrői. Amit látunk, hallunk vagy érzünk, a saját belső világlátásunkon, saját belső gondolati filtereinken szűrődik át. Ez az eltérés a külső és belső között rendszerint kicsi – bár az emberi kapcsolatokban sokszor ez a kicsi is jelentős félreértésekhez vezet. Ha azonban a belső és külső valóság között az eltérés nagy, ha az automatikus gondolatok erősen torzítanak, az az önmagunkkal és a környezetünkkel való kapcsolatban is, sok nehézséget okozhat.
Ha a fejben megszülető belső kép és a külső, „objektív” valóság között különbség van, akkor az ösztönös működésünket nem a külső, hanem a belső kép irányítja.