Mariann már majdnem sír, ahogy kényszeredetten, kétségbeesetten ismétli: „Egy indokot mondjatok, csak egyet…!” Online csoportot tartunk, és a képernyőn keresztül is érzékelhető, mennyire elveszett. Mégis: szigorúan tartja magát. Választékosan fogalmaz, a hangja finom, az arca rezzenéstelen – csak a szeme árulkodik a benne dúló viharról. Kigördülni készülő könnyeit – a dühével együtt – elrejti előlünk, de leginkább talán maga elől.
Első ízben 10 éve diagnosztizálták emlőrákját. Mindkét gyereke kicsi volt még, nem volt kérdés, hogy számára egyetlen út van: a gyógyulás. Rendben végigcsinálta a műtétet, a kemoterápiát, a sugárkezelést. Közben önmagát sem hagyta el – családdal, kisgyerek mellett, hogyan is lehetett volna máshogy. Fegyelmezetten ellátta a háztartást, eljárt dolgozni, tette a dolgát, mint az aki jó feleség, jó gyerek, jó anya, jó főnök, jó beosztott, jó szomszéd…
Nem győzték dicsérni és csodálni az odaadását, kitartását, erejét – és a sok elismerés valóban olyan szárnyakat adott neki, ami vitte tovább, át a nehézségeken, kihívásokon.
10 év tünetmentesség után kiújult a betegsége. Érezte már egy ideje, hogy valami nincs rendben vele. Kimerült volt és fáradt, ráadásul a kamasszá serdült gyerekei jelentette kihívások mellé idős édesanyja ellátása is rászakadt.
Túl van az újabb kemoterápiás kezelésen, az eredményei jók, tüsi haja már kezd helyes, nyári frizurává alakulni. Jól kellene éreznie magát, de legalábbis örülni, hogy itt tart – ismétli tanácstalanul. De minden hiába: fáradt és kimerült, nincs kedve semmihez. Semmi nem megy neki úgy, mint korábban. Szeretne újra jól működni: jó gyerek lenni, jó anya, jó főnök és jó beosztott, jó feleség és jó szomszéd…
„Tegnap este, például” – meséli – „palacsintát kértek a gyerekeim. Tudjátok, milyen két örökké éhes kamasz. Rettenetesen kimerült voltam, sem a testem, sem a lelkem nem kívánta, hogy palacsintát süssek. De össze kellett kaparnom magam…Tudom, most majd azt mondjátok, hogy a szervezetem nem akarta, és hogy nemet kellett volna mondani. De miért, miért mondjak nemet? Örülnöm kellett volna – nem egy nagy dolog, és úgy szeretik a gyerekeim! Miért ne kellett volna megsütnöm azt a palacsintát? Csak azért, mert nincs kedvem?!„
A csoport azonnal Mariann segítségére siet. Minden irányból záporoznak felé a mondatok, sok-sok biztatás, saját példák, saját megélések. Mindenkinek van hozzá egy jó szava: „Vigyázzon magára, mert ő a legfontosabb! A gyerekeinek az a legjobb, ha ő jól van…”
De mindez, a rengeteg tanács, jó szándék, lepereg róla. „Miért, miért ne kellett volna megtennem – ismétli egyre elveszettebben. „Egy indokot mondjatok csak egyet, hogy miért ne…!”
Miközben a résztvevők fáradhatatlanul, de egyre tanácstalanabban próbálkoznak, lassan ráeszmélek, mi is történik valójában. A párbeszéd nem a csoport és Mariann között zajlik – ő önmagával harcol. Kétségbeesett mondatai a saját magával folytatott, reménytelen küzdelmet hangosítják ki. Azt a belső hangot, ami nem engedi, hogy a kötelességtudat, a megfelelés évtizedes csapdájából kiszabaduljon.
Mariann „fejben” nagyon jól tudja, hogy a szervezete állapota mindennél fontosabb, ahogy azt is, hogy a gyerekeinek nagyobb szüksége van rá, mint a szerda esti palacsintázásra. Érti, tudja – de a lelkében mélyen beégett törvényt mégsem tudja felülírni.
Hány éve, hány évtizede tarthatja már fogva a megfelelés kérlelhetetlen parancsa – fut át a fejemen. Miféle félelmek köthetik gúzsba, mennyi kétség, mennyi bizonytalanság, és mögötte hányfajta fájó tapasztalás? Mióta mérgezi már a meggyőződés, hogy ha „nem viselkedik jól”, eldobják majd, és nem kell senkinek? Vajon hányszor kellett kemény teljesítménnyel megvásárolnia, hogy elismerjék, vagy egyáltalán észrevegyék…?
A védelmi vonalat, amit a megfelelés kényszere húzott maga köré, a csoport sem tudja most áttörni – valami talán mégis elindult. Mariannak nem is válaszokra volt szüksége, pusztán arra, hogy átélje a csoport támogatását. Közöttünk megélheti, hogy lehet gyenge, „tökéletlen” és feszült – elfogadják és megértik akkor is, amikor talán még ő sem érti önmagát.
A kép illusztráció, mesterséges intelligencia segítségével készült (ChatGPT)
Sokat jelent ez az elfogadás. Néha ez a legtöbb, amit adhatunk – és a legtöbb, amit kaphatunk. Alap lesz majd, amin megvetve a lábunkat, először talán tétován, bizonytalanul, de mégis elindulunk a változás felé. Elindulunk valódi önmagunk felé.