Ignácz 62 éves volt, amikor egy látszólag ártatlan panasz kivizsgálása után orvosa közölte vele: nyelőcsőrák. Édesapja pont ennyi idős volt, amikor ugyanezt a betegséget diagnosztizálták nála, de sajnos akkor későn ismerték fel az elváltozást. Fél év sem telt el, és Ignác elveszítette őt – néhány héttel első gyermeke, édesapja első unokája születése előtt. Akkor még az onkológia és a daganatok sebészi megoldása is gyerekcipőben járt. „Most már egészen máshol tart a tudomány…” – ezzel igyekezett tartani magában a lelket, de a párhuzam bizony erős félelmet keltett benne.
Megtörtént a műtét, rendben zajlottak az utókezelések. A vizsgálati leletek mind azt mutatták, hogy minden rendben van, a seb gyógyulása mégis jobban elhúzódott a vártnál. Orvosai sem értették, mi történt, de a kezdetben szépen behegedni látszó seb körül újra és újra fellángolt a gyulladás. Felmerült egy újabb műtétre lesz szükség, hogy kitisztítsák a metszés körüli szöveteket.
Ignác túl volt már egy ennél sokkal komolyabb, sokkal veszélyesebb beavatkozáson, de ettől valahogy sokkal jobban megijedt. Ezt az operációt most mindenáron el akarta kerülni.
Nem értette, hogy a biztató szavak, a kezdeti ígéretek és kedvező jelek után miért történik mindez. Az orvosaival pörölt: miért van még egy műtétre szükség, hiszen megtesz mindent a gyógyulásért. Az onkológussal való első konzultáció napján letette a cigarettát – negyven év kemény dohányzás után. Sokkal egészségesebb ételeket kezdett enni, és az – alkalmanként, jó ebédhez – elfogyasztott egy-egy pohár borral is azonnal felhagyott. Még azt az egyetemi cimboráját is felkereste, akiről tudta, hogy fiatal koruk óta lelkes jógarajongó – és gyakorló. Korábban sokat ugratta emiatt. Gépészmérnökök mindketten, és a „kockás” mérnökvilág elképzeléseibe nehéz beilleszteni a jóga „misztikus” filozófiáját – most mégis tanulni akart tőle. A gyógyulásért mindent.
Vagy majdnem mindent. Mert amikor a felesége a kezébe adta a Simonton házaspár könyvét, és a Nyírő Pszichoonkológiai Ambulancia telefonszámát, ahol épp a következő gyógyító képzelet csoportot szerveztük, nagyon dühös lett. Mert hát csak van egy határa annak, ameddig az ember világról alkotott képe kitágítható?!
Nem is kérdés ez, inkább szemrehányás, ahogy első találkozásunkkor nekem szegezte az ambulancián. Mert a felesége kedvéért – de csakis a felesége kedvéért, hangsúlyozta – mégis bejelentkezett a csoportra.
„Mégiscsak van egy határa, hogy egy racionális mérnöki elme mire képes…” – mondta, igazolást várva.
Ignácot ezen a ponton lehetetlen lett volna meggyőzni arról, hogy miért jó az imagináció, mit tud a gyógyulás folyamatának képzeletbeli megjelenítése. Egy alkut ajánlottam hát fel. Beismertem, hogy nem tudom a választ a kérdésére. Nem tudom, hogy egy racionális mérnöki elménél működik-e ez a módszer. Lehet, hogy az egész tényleg képtelenség… Tartson velünk a 12 hetes csoporton, és a végén visszatérünk rá, összeülünk újra, hogy megvitassuk.
Kezdeti zárkózottsága után Ignác az egyik legnépszerűbb tagja lett a csoportunknak. Mindenkire figyelt, minden társához volt egy kedves, bátorító szava. Nagy kincsnek éltük meg mindannyian a jelenlétét – én különösen, mert az évek alatt megszoktam, hogy férfiak alig vesznek részt a foglalkozásokon. Az erősebbik nem képviselőinek nehéz azt a határt átlépni, amit egy pszichológiai kurzus jelent. Gyengeségnek tűnne – azt meg nekik nem szabad… De ha jelen vannak, csodaszép dolgokat hoznak be a csoport közös erőterébe.
Ignác feloldódott közöttünk, sokszor megnevettetett minket. A hozzászólásai pontosak, találóak voltak – de annál a résznél, amikor a személyes gyógyító mozik kialakításába kezdtünk, megint megtorpant. Ez az a rész, ahol ki-ki képzeletben megjeleníti, ahogy a szervezetében járőröző immun-kommandó kis testőrei elkapják és kiürítik a szervezetből a nem odavaló sejteket. Ámulva hallgatta nőtársai színes és lelkes beszámolóit, és szabadkozott, hogy ez bizony neki nem megy. Ő eddig csak vízszintesekben és függőlegesekben „teremtett”, ehhez az ő fantáziája kevés. Az idő azonban szorította. Az idő, amit az orvosai hagytak, hogy a sebe begyógyuljon újabb műtét nélkül, egyre szűkült – jobb híján nekiült hát, hogy a saját gyógyító moziját kidolgozza.
A következő alkalomra színes képekkel illusztrált forgatókönyvvel érkezett. Nagy odaadással mesélt, mi mindannyian pedig szájtátva hallgattuk.
„Először azon gondolkodtam, kik is legyenek azok a testőrök, akikre a feladatot rábízom. Aztán beugrott egyetemi éveimből az egyik kedvenc freskóm: Szent György lovag, a sárkányölő, arany páncélba öltözve. Amikor erre rátaláltam, ment minden, egyik ötlet hozta a másikat.”
Ignác hosszan, átszellemülten mesélt a megálmodott, bukolikus tájban zajló lovagi tornáról. Részletesen leírta a vitézek öltözékét, a lovak páncélzatát, a karzatról integető hölgyek ékes fejdíszeit. Elmondta, hogy eleinte úgy volt, hogy a lovagok – az immunsejtek megjelenítői – sárkányokra vadásznak. A sárkányok képviselték a szervezetében lévő, nem odavaló sejteket. De utána – mondta lelkesen – rájött, hogy a sárkányok túl nagy jószágok, ráadásul az orvosai már az összeset rég kiirtották. Így a képzeletbeli lovagi tornán most a bokrok alján elrejtett pamutnyuszikra megy a vadászat. A legtöbb nyuszit összegyűjtő vitézt megéljenezik, és utána jöhet a mulatság. Az összegyűjtött pamutot a hölgyek később lebontották, új szállá sodorják, majd színes kendőket szőnek belőle.
„Az az érdekes – tette hozzá –, hogy elkezdtem élvezni ezt az egészet. Úgy rákaptam, hogy alig várom a napnak azt a részét, amikor gondolatban átélem ennek a gyönyörű, buja zöld tájnak a szépségét, a lovagi torna nemes hangulatát, meg a pamutnyuszi-díj átadásának vicces ceremóniáját. De a legkülönösebb az – folytatta –, ahogy az orvosom a legutóbbi kontrollon a sebemre reagált. Csak hümmögött az orra alatt, nem érti, miért, de mintha valami végre elindult volna a javulás felé. Adott újabb két hetet azzal, hogy ha tovább folytatódik ez a tendencia, talán a műtét is kihagyható lesz.” Aztán még – érthetően – hozzátette: „Nem tudom elhinni, hogy ez az én kis gyógyító mozimmal összefüggene…”
Bőszen helyeseltem: ne is higgye! Mindenkinek hihetetlen lenne ez, nemhogy egy ilyen komoly, racionális elmének… Ne higgye el, csak folytassa tovább. Messze még az utolsó alkalom, nézzük, mi lesz ebből az egészből…
Ignác elkerülte a második műtétet, a sebe gyönyörűen begyógyult. Azzal köszönt el, hogy nagyon jól érezte magát a csoporton, de hogy a sebbel mi történt, arra még mindig képtelen magyarázatot adni. Évek teltek el, Ignác azóta is jól van. Szkeptikus maradt minden „pszichó” dologgal, de a gyógyító mozi iránti szenvedélye megmaradt. Ritkábban ugyan, de egyszer-egyszer ellátogat a képzeletbeli lovagi tornára.
Az unokájának is szívesen mesél róla. Egy ízben, amikor az ötéves kisfiú torokgyulladással, lázasan feküdt, hosszan mesélt neki arról, hogy az érte harcoló fényes, bátor immunlovagok hogy kapkodják össze a betegséget okozó bacilusokat. A kisfiú csillogó szemmel hallgatta, és a mese végére 38 alá ment a láza. Ki érti ezt…? 😊
A képek illusztráció, a mesterséges intelligencia segítségével készültek (ChatGPT).