Edit, a derűs, dinamikus nyugdíjas könyvelő a kezelések végén járt, amikor a havi betegklub találkozóinkhoz csatlakozott. Egyedül élt, férjét néhány éve veszítette el. A betegsége ellenére is dolgozott, igaz, már csak részállásban, de szerette, élvezte – aktívan teltek a napjai. A hétvégéi is: nagy család vette körül. Ha mindenki összegyűlt, három felnőtt gyereke, azok házastársai és a kilenc unoka ülte körül a vasárnapi asztalt. 65. születésnapjára egy kis Suzukit kapott tőlük, amivel vidáman járta a várost.
Azon a novemberi délutánon, amiről most mesélek, a mindig tettre kész, a kezelések mellett is életvidám Edit dúlva-fúlva érkezett meg. Villamossal zötyögött a találkozóra, jókora késéssel futott be, mert imádott kis Suzukija szerelőhöz került. Mi épp a lábunk előtt heverő, meg nem látott lehetőségekről beszélgettünk.
„Kész pech-sorozat, ami velem zajlik” – ragadta magához a szót, amikor helyet foglalt a körünkben. „Képzeljétek, az utolsó kezelésre mentem, már testben és lélekben is fel voltam készülve, hogy ezzel vége. Megkapom még ezt az infúziót, és ezzel végre lezárom ezt a fázist. Eddig minden olyan szépen alakult, biztos voltam benne, hogy most sem lesz semmi gond. Erre a doktornő azzal fogad, hogy rossz a vérképem. Persze éreztem, hogy nem vagyok az igazi: valamit elkaptam a gyerekektől. Hőemelkedésem is volt néhány nappal a tervezett kezelés előtt… Száz szónak is egy a vége: át kellett tenni az egészet a jövő hétre. A doktornő látta rajtam, hogy milyen csalódott vagyok. Mondta is, hogy kifejezetten az én érdekemben döntött így, de hát mondhatta… én már szerettem volna úgy hazamenni, hogy letudtam ezt az egészet.
De itt még nincs vége. Beültem az autóba, elindultam, és képzeljétek, ahogy kikanyarodtam a főútra, a szélvédőnek nekirepült egy galamb. Akkor erővel csapódott be, hogy ripityára törte az egészet. Még szerencse, hogy este volt, nem volt már akkora forgalom, nagyobb baj nem lett belőle. Hívtam gyorsan az egyik vejemet, eljött értem, és elintézte azt is, hogy a Suzukit bevontassák a szervízbe. Úgy volt, hogy ide is ő hoz el, de mindennek a tetejére ma délután lerobbant a villanybojlerem, egész délután nem volt otthon melegvíz. A vejem épp azt szereli, hogy legalább este meg tudjak fürödni… és ha már a meg nem látott lehetőségekről beszéltek, ahogy hallom, és itt már mindenki olyan pozitív, mondjátok meg, mit lehet egy ilyen helyzettel kezdeni?!”
A csoport komolyan vette Edit felkérését. Először a bosszantó dolgokat vettük számba, és megegyeztünk, hogy ezek tényleg olyan helyzetek, amiben nehéz meglátni bármit, ami a jó.
„Jóóó??!?!” szólt közbe Edit elkerekedett szemmel. „Hogyhogy jó? Ti ebben láttok bármi ilyet!?”
Aki kívülről nézi, annak persze mindig egyszerűbb. Meg a csoporthatás is segít, ami valahogy mindig kialakul, csak úgy, magától, amikor összeülünk. Csoportban a sok-sok egyéni élettapasztalat valahogy megsokszorozódik, és máshol alig megélhető, mély, derűs bölcsességgé áll össze.
Jenő, az „egyszeri ember”, kezdi a sort: „Hát a vejed, az semmi? Először szalad érted éjnek évadján, utána elintézi, hogy szerelőhöz kerüljön az autód, most meg a bojleredet szereli.”
Editnek még elcsodálkozni sincs ideje, mert jön Marcsi: „És kiszámoltad, hogy ha a lányodék nem segítenek, ez az egész mennyibe került volna?
„Vannak gyerekeid, unokáid, akik szeretnek, törődnek veled, ez felbecsülhetetlen kincs” – jött az egyik irányból.
„A doktornőről se feledkezzünk meg! Nagy dolog ám az, amikor valakire így figyel az orvosa! A kezelés most már így is úgy is véget ér, egy héten nem múlik semmi, de az fontos, hogy az orvosod a te érdekeidet tartja szem előtt.” – jött a másikból.
Ezen a ponton Edit is lendületet kapott. Már ő maga sorolta: mekkora öröm a családja. Mekkora kincs a szeretetük, az odaadásuk, támogatásuk. Milyen nagy segítség a kis autó, amit tőlük kapott – de milyen öröm az is, hogy a saját kis nyugdíjából fenn tudja tartani. És hatalmas ajándék az is, hogy testileg, szellemileg olyan állapotban van, hogy gond nélkül vezetheti.
Szóba kerültek az unokák, a hétvégi találkozások, a lakomák, a takaros kis lakása, a jó szomszédok, barátok… még az orvostudomány is, ami már egészen más szinten áll – a szülei ilyen idősen már nem éltek, mindkettőjüket a rák vitte el.
„És milyen sokat jelentetek nekem ti” – mondja zárásul, párás szemmel, Edit. „Ez a kis közösség, ahol erőt meríthetek. Ti mindannyian, akik itt vagytok velem, és akik rávezettetek erre a mérhetetlen gazdagságra. Pokolba a fölösleges bosszankodással. A segítségetekkel most látom csak igazán, tényleg mennyiféle kinccsel rendelkezem.”
A kép illusztráció, mesterséges intelligencia segítségével készült (ChatGPT)