Laci történetét szeretném most megosztani veled. A sok káprázatos dolog között, amit az eltelt évtizedek alatt a csoportokon tapasztaltam, talán az ő esete volt az egyik legmegragadóbb.
Fiatal szakorvos voltam, amikor Lacival és a feleségével, Erzsivel találkoztam. Együtt jöttek az épp akkor induló gyógyító képzelet csoportra – Erzsi érintettként, Laci férjként, hozzátartozóként. Lacinak két okból is nagyon örültem. Ahogy azt az Építészmérnök lovagi tornán kapcsán írom, férfiak igen ritkán bátorodnak fel, hogy egy „valami-pszichó” csoportra eljöjjenek.
Az is ritka, hogy hozzátartozók csatlakozzanak hozzánk egy-egy folyamat erejéig – persze ez egészen más. Az érintettek családtagjainak nagyon is szükségük lenne a segítségre, ezt érzik, elmondják… csak az a helyzet, hogy erre már sem idejük, sem energiájuk nem marad.
Laci már nyugdíjas volt, közel a 70-hez, nála ez már nem jelentett problémát.
De amikor egy aktív szülőpár egyik tagja lebetegszik, a másikra rengeteg teher hárul. Pótolni a kieső feladatokat, megbirkózni a bevételből hiányzó forintokkal – emellett ott állni érzelmileg, támaszként úgy, hogy ő maga is a félelem rémével harcol…
A hozzátartozók szívesen eljönnének a foglalkozásokra, csak oda már végképp nem jutnak el. Ha mégis részt vesznek a csoportokon, csodaszép, fontos és lélekemelő dolgokat adnak hozzá.
Így volt Erzsivel és Lacival is. Laci figyelme, kedvessége, ellenállhatatlan humora nagy ajándék volt mindannyiunknak. Minden nehéz helyzetben volt egy mondata, ami valahogy átszínezte az egészet, megcsillantotta a remény aprócska szikráját a legelveszettebbnek látszó pillanatokban is.
Azt hinnéd, Laci ilyennek született – mi is ezt hittük. Egészen addig a pontig, amíg el nem mesélte a saját történetét. Erzsi valójában a második felesége. Az első autóbalesetben halt meg, kevesebb mint fél évvel a házasságkötésük után – Laci 20 éves volt. Egy pillanat alatt omlott össze körülötte a világ, hónapokig nem talált magára – bevallása szerint nem is akart. A baleset után azt érezte, hogy az élete véget ért. Ha ekkora tragédia egy pillanat alatt megtörténhet, neki nincs mit várnia, nincs miben hinnie többé.
… egészen addig, amíg egy furcsa, szűnni nem akaró zsibbadás miatt orvoshoz fordult. Amikor megszületett a diagnózis, sclerosis multiplex, újra megfordult vele a világ.
Sclerosis multiplex?! Alig 20 évesen? Erre mindannyian felkaptuk a fejünket. Az a Laci, aki a csoporton velünk volt, frissen, fiatalosan, dinamikusan, egyáltalán nem illett bele abba a képbe, ami erről a senyvesztő állapotról a közvéleményben él.
A helyzet komolyságával Laci is tisztában volt. „Tudtam, mit jelent ez a betegség” – mesélte. „Átéreztem a súlyát, és az is pillanatok alatt végigfutott a fejemen, hogy ha itt most feladom, akkor valóban nehéz élet elé nézek.”
Laci első döntése az volt, hogy egy fél évre táppénzre ment. Ezt akkor még meg lehetett csinálni. Milyen nagy szükség lenne rá most is! Mekkora segítséget jelentenének azok a hónapok…
Ő még megtehette, és bizony nem töltötte hiábavalóan az időt. Átalakította az életvitelét. Rendszeresen sétált, relaxált. Jógázni kezdett. Elmesélte, hogy olyan elkötelezetten csinálta a gyakorlatokat, hogy fél év alatt eljutott oda, hogy képes volt a két hasizmát egymástól függetlenül mozgatni.
Biztosan persze nem tudom, de azt képzelem, hogy nem sokan lehettek az országban olyanok, akik ezt meg tudták csinálni. Akik képesek voltak arra, amire – az egyébként könyvelőként dolgozó – Laci képessé vált.
A közérzete az elszánt gyakorlással együtt javult. A zsibbadások megszűntek, és nemcsak fizikailag érezte jobban magát, de lassan a lelki sebei is hegedni kezdtek. Meglátta újra az élet szép dolgait. Sőt. Talán pont azért, mert szembesült vele, hogy az élet milyen törékeny, tudatosan törekedett rá, hogy észrevegye és megélje az apró örömöket. Találkozott Erzsivel, összeházasodtak, gyerekeik születtek… aztán megérkeztek az unokák.
Az SM azért mégiscsak egy komoly dolog, nem adja meg olyan könnyen magát. A schuboknak nevezett fellángolások nála is előjöttek időnként.
„Csakhogy engem nem abból a fából faragtak. A jógával szerzett tapasztalataim óta tudom, mi mindenre képes a szervezet, ha elegendő odaadással csináljuk. Amikor újra zsibbadni kezdett, és ügyetlen lett a kezem, megkértem a nagymamámat, hogy tanítson meg csipkét horgolni – készültek is a terítők sorban. A rokonságban mindenkinek jutott belőle. Amikor a szemidegeimet támadta meg a baj, és veszélyessé vált, hogy elveszíthetem a látásom, lementem a ház alatt dolgozó órásmesterhez, rátettem a „rossz” szememre a nagyítót, és órákat kezdtem javítani.”
„Közel a hetvenhez is jól vagyok” – fejezte be a történetét Laci. „Azért van miről panaszkodni, mondom is az orvosnak, amikor kérdezi: a mindenheti focimeccsen, az öregfiúkkal, úúúúgy leizzadok…”