Nézzük akkor először a szorongásos zavart.
Miről ismerem meg, hogy nekem beavatkozást igénylő szintű szorongásom van? Honnan tudom, hogy ez már több mint a megérthető, „indokolt” félelem, aggódás?
Ahogy azt a félelem kapcsán írtuk, néha elmosott, nehezen megragadható a határ a szorongásos zavar mint kórkép és a „hétköznapi” félelem között. A legbiztosabb kritériuma annak, hogy egy helyzetre már azt mondhatjuk, hogy „kóros”, az, hogy a gyötrő érzések beleavatkoznak a normál életvitelbe. A szorongás ekkor olyan fokú, hogy megakasztja az élet megszokott ütemét, lehetetlenné teszi a napi, családi teendők ellátását. Néha még azt is, hogy az érintett a vizsgálatokra vagy a kezelésekre eljusson. Ilyenkor az eluralkodó rettegés jóval meghaladja azt, ami az adott helyzetben egyébként indokolt.
Daganatos betegségnél a félelem teljesen érthető. Újra és újra felbukkanhat, megzavarhatja az öröm és a felszabadultság megélését, de „csak” belül zajlik, a normál életvitelt nem zavarja meg. De van, amikor olyan erővel uralkodnak el ezek a gondolatok, hogy az érintett már nem tud jelen lenni az életében. Nem tudja ellátni a feladatait, nem tud figyelni a párjára, a gyerekeire, a barátaira. Nem tud részt venni egy „átlagos” beszélgetésben vagy közös programban. Ilyenkor már szinte minden gondolata a betegség, a visszaesés, a halál körül forog. Egy látszólag semleges utalás, közömbös szó is a betegségét vagy annak kiújulását juttatja eszébe. Bármilyen távoli utalást egyből magára vonatkoztat. Különösen nehéz, ha mindezt valamilyen – egyébként ártalmatlan – testi tünet is kíséri. A kiújulás ténye a legapróbb jeltől valóságossá válik. Nem úgy gondol rá, mint egy esetleges, távoli lehetőségre, hanem mint egy jelenbeli, konkrét tényre – minden aktuális negatív lelet ellenére is. Nem lehet megnyugtatni, az egyszerű, józan érvek nem hatnak rá. Nem a tényleges helyzetet látja, hanem egy annál sokkal sötétebb, katasztrofálisabb jövőt. A tényeket – akaratlanul persze – kisarkítottan kezeli, mert – ahogy azt több helyen írtuk – mindent a szorongás sajátos szűrőjén keresztül lát.
Irtózatos teher ez az érintettnek, de a családjának, szeretteinek is, hiszen a hozzátartozók pontosan érzik, hogy bármennyire akarnak, nem tudnak segíteni. Bár sokszor érzik, hogy az érintett nagyon vágyik a biztató, megtartó szavakra, akármivel is próbálkoznak, nem tudnak olyat mondani, ami megnyugvást hoz.
Gondolom, a testi panaszok ebből a szempontból a legnehezebbek. Úgy értem, sokkal erősebb szorongást tudnak kiváltani.
Igen, a daganatos betegek helyzete ebből a szempontból egészen sajátos, és tényleg nehéz. A szorongás megélése és a testi tünetek között eleve van egy élettani kapcsolat. Egy intenzív érzelmekkel járó helyzet mindenkinél okoz bizonyos testi elváltozásokat. Ezt az egyszerű, természetes, hétköznapi jelenséget mindannyian ismerjük: izgalom hatására hevesebben dobog a szívünk, izzad a tenyerünk, szaporább lesz a légzésünk… Daganatos betegségnél azonban – mivel itt a testi tünetek, a testi állapot változása folyamatosan górcső alatt van – bármilyen apró, természetes eltérés eleve sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Ha kóros szorongásról van szó, akkor egy ilyen, egyébként természetes testi eltérés a másodperc töredéke alatt kontrollálhatatlan félelemmé duzzad.
A daganatos betegség kezelése az elmúlt évtizedekben óriásit fejlődött, de sajnos máig nincs meg az a módszer, ami a biztos és végleges gyógyuláshoz vezet. Ez fenntart egy folyamatosan lebegő félelmet, ami a háttérben mindig ott van. Ez az alattomban ott settenkedő fenyegetettség megzavarja a testünkkel való viszonyt – amit a betegség egyébként is megtépázott. Így egy testi jelzés, egy akár ártatlan elváltozás súlyosságát nagyon nehéz megfelelően megítélni. Sérül az az egyébként (nagyrészt) pontosan működő, reális ítéletalkotás, amellyel – anélkül, hogy tudatosulna – arról döntünk, hogy az adott testi tünet mennyi tényleges figyelmet érdemel.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szorongás maga is okoz testi elváltozásokat, testi tüneteket: mellkasi nyomást, fulladásérzést, heves szívdobogást, gyakori székelési vagy vizelési ingert, zsibbadást, remegést, nehezen megfogható bizonytalanságérzést… Ha a szorongás érzése testi tünetekkel fonódik össze, egy olyan ördögi kört alakít ki, amelyben a szorongásérzés és a szorongás által kiváltott testi tünet kölcsönösen felerősíti egymást.
Ha ez a szerencsétlen folyamat állandósul, kialakul egy olyan állapot, amit pánikzavarnak nevezünk. Ez már egy olyan kórkép, amikor a szorongás ok nélkül is megjelenhet. A legváratlanabb pillanatokban lecsaphat. Akár a „semmiből”, még egy békés, gondtalan időszak közepén is. Persze ilyenkor sem a „semmiből” jön. A háttérben ott dolgozik egy csomó öntudatlan gondolati torzítás, ami egészen hétköznapi, átlagos testi jelzéseknek is téves vagy túlzó jelentést ad – ezekről írtunk (ITT – 7.2. Blokkoló gondolatok).
Van úgy, hogy a testi tünetek akaratlan, túlzó „felnagyítása” és az emiatti szorongás nem pánikzavart, hanem egy olyan folyamatos rettegést alakít ki, ami az aktuális helyzet alapján – orvosilag – nem indokolt. Ennek az állapotnak az a neve, hogy szomatizációs zavar, és a pánikrosszullétekhez hasonlóan rengeteg szenvedést okoz az érintettnek is, meg a környezetének is.
Segítség nélkül ezek az állapotok sokszor még évekkel, sőt évtizedekkel azután is fennállnak, hogy valaki a daganatos betegségből meggyógyult. A pánikzavar kezelése minden esetben szakemberre tartozik. A 8. Gondolati váltók című részben találsz néhány ötletet ahhoz, hogy milyen saját eszközöket használhatsz, de ha a tünetekben magadra ismersz, és a leírt technikák nem elegendőek, feltétlenül keresd pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus segítségét.
De miért alakul ki egyeseknél szorongásos zavar, míg másoknál nem? A következő részben ennek lehetséges okait és a kezelés alapjait nézzük meg.
A negatív onkológiai leletek jelenthetnek kapaszkodót egy ilyen helyzetben?
Valóban, egy friss negatív lelet vagy akár egy-két megnyugtató szó a kezelőorvostól sokat jelent, de ennek a hatása nagyon rövid, legtöbbször csak átmeneti. Például egy klinikai szinten szorongó beteg már egy héttel a negatív koponya-CT-lelet után fellépő fejfájásnál azt mondja: „Jó-jó, hogy egy hete negatív volt, de mi van, ha azóta jelentkezett a kiújulás?” Néha ezek a gondolatok magának a betegnek is irracionálisak, de az az érzelmi sodrás, ami a visszaesés gondolatát kíséri, felülírja az ésszerű mérlegelést. Ezért van az, hogy azok a jó szándékú mondatok, hogy „de gondold már át higgadtan”, teljesen haszontalanok, sőt sokszor csak rontanak a helyzeten. A feszültségen túl még plusz feszültséget, önvádat, meg nem értettséget, tovább erősödő szégyent okoznak.
Miért olyan magas a szorongásos zavar előfordulása a daganatos betegek között? És miért van az, hogy bár szinte minden daganatos beteg megéli ezeket a félelmeket, mégsem lesz mindenki pánikbeteg? Van-e valamilyen adat arra vonatkozóan, hogy ez mivel függ össze? Van erre valamilyen hajlam? Van olyan mutató, amellyel összefügg, hogy kinél, mikor, milyen súlyossági fokkal jelentkezik a szorongás?
Azt, hogy kinél, mikor, miért erősödik fel a félelem olyan szintre, hogy az már orvosi beavatkozás nélkül uralhatatlan szorongást vált ki, előre lehetetlen megmondani. Van azonban egy-két helyzet, amikor a szorongásos zavar kialakulására fokozottan figyelnünk kell, mert a tapasztalatok szerint nagyobb rá az esély.
A betegség lefolyása alatt vannak olyan fázisok, amelyek az átlagnál is erősebb érzelmi terhelést, így nagyobb veszélyt jelentenek. Ide tartozik az első szembesülés a betegséggel, vagyis az a pillanat, amikor valaki kézhez kapja a diagnózist. Nagyobb az esély a szorongásos zavar kialakulására akkor, amikor romlanak a leletek, ha áttét jelenik meg, vagy ha azzal kell szembesülni, hogy a korábbi kezelési mód hatástalannak bizonyult, és nincs lehetőség egyéb onkológiai kezelésre.
Nagyobb kockázatot jelent az is, ha egyéb érzelmi terhek is jelen vannak: hozzátartozó betegsége vagy halála, egyedüllét, egzisztenciális gondok. Nagyobb valószínűséggel számíthatunk a szorongásos zavar fellángolására akkor is, ha valakinek korábban, még a daganatos betegsége előtt volt ilyen problémája. Tapasztalat az is, hogy ha nem magánál az érintettnél, hanem a családban, a felmenők vagy elsőfokú rokonok között volt pánikbetegség vagy egyéb szorongásos állapot, ez a zavar is nagyobb eséllyel alakul ki. Egyes gyógyszerek mellékhatásaként ugyancsak előfordulhat, hogy emelkedik a szorongásszint.
A szorongásos zavart – a közvélekedéssel ellentétben – nem pusztán valamifajta „probléma” alakítja ki. Természetesen az élet nehézségeinek is meghatározó szerepük van, de a szorongást létrehozó tényezők között nagy hangsúllyal ott vannak a kémiai és genetikai hatások. Bár ma még nincs mindenre pontos válaszunk, az már látszik, hogy a szorongásos zavar kialakulásának meghatározó része a központi idegrendszer valamiféle kémiai szabályozási hibája. A megterhelő helyzeteken túl ez valamiféle olyan kedvező talajt jelent, amely nagyobb eséllyel vezet pánik- vagy szorongásos zavar kialakulásához.
Az is számít, hogy milyen módon reagálunk a kihívásokra. Az a képességünk, hogy hogyan kezeljük a nehézségeinket, nagyrészt tanult. Abban az adott közegben, adott kultúrában, tágabb és szűkebb környezetben sajátítjuk el, ahol felnövünk. Szóval az, hogy valakinél kialakul-e szorongásos zavar, több dologtól függ. Befolyásolják az átélt megterhelő helyzetek, befolyásolja, hogy milyen belső, „kémiai” stresszkezelő adottságot örököltünk, és hogy milyen készségeket sajátítottunk el, milyen mintákat kaptunk a kihívásaink kezelésére.
Ha a szorongás kialakulásában biológiai, öröklött és tanult tényezők egyaránt szerepet játszanak, a kezelésnek is több oldalról kell közelítenie. Nézzük először, hogyan segíthet a gyógyszeres kezelés.