Azt hiszem, ezzel megérkeztünk a szorongás pszichoterápiájához. Először is nézzük, mit jelent egyáltalán a pszichoterápia. Sokan máig bizalmatlanul állnak ahhoz, hogy egy idegen ember előtt „kiteregessék a szennyest”.
Igen, ahogy a daganatos beteget sújtó kettős stigma kapcsán írtunk róla. Itt találod:
A pszichoterápiával kapcsolatban máig nagyon sok téves elképzelés él. Sőt, ezek az elképzelések nemcsak tévesek, de bántók is. Az egyik tipikus, durva sztereotípia szerint a pszichoterápia a „szennyes kiteregetése”. Már maga a szó – szennyes – arra a burkolt feltételezésre utal, hogy valami szégyenteli, titkolnivaló dologról, valami emberi gyengeségről van szó.
Pedig a daganatos betegség vagy az azt kísérő szorongás és egyéb pszichés probléma ugyanúgy kezelhető és kezelendő, mint a szervezet bármilyen egyéb zavara. Sajnos tipikus és nagyon gyakori, ráadásul iszonyúan bántó tévhit, hogy aki szorong, az „nem elég erős”, „nem tudja összeszedni magát”, „hisztizik”. Vagy azért jár terápiára, „mert nincs jobb dolga”. Ez azonban nem igaz.
Sokan – a megítéléstől félve – nem kérnek segítséget. Nem akarnak „akaratgyengének” tűnni, olyan „selejtnek”, aki „nem képes szembenézni az élet nehézségeivel”. Újra és újra nekifeszülnek, hogy valahogy úrrá legyenek a gyötrelmeiken. Megpróbálnak jól működni, letagadni a környezetük – talán még önmaguk – előtt is. De a szenvedés újra és újra felüti a fejét. Végig ott bujkál a mélyben, és lassan felemészti az erőt.
Azt is nagyon sokszor hallom, ha a pszichoterápiáról van szó, hogy „hogyan tudna nekem tanácsot adni valaki, aki nem is ismer?”. Erre talán Paneth Gábor, neves pszichiáter hasonlata a legjobb. Az ő szép és találó analógiája alapján annak, aki valamilyen pszichés zavar labirintusának járataiban elveszett, a terapeuta a kísérője.
A kísérő nem biztos, hogy többet tud, de lehet, hogy több eszköze van. Van nála lámpa, hogy világítson, kréta, hogy jeleket tegyen a falra. Lehet nála egy létra, amelyre, ha felmászik, felülről is átlátja a járatokat. Sőt, ezt a létrát kölcsön is tudja adni – így könnyebb megtalálni a kijáratot. A terapeuta nem tanácsot ad, nem utat jelöl ki. Kísér, és ehhez neki is – mint minden mesterségnek – megvannak a maga jól bevált, jól használható eszközei.
Vagyis a terapeuta rávezet valamire?
Inkább azt mondanám, hogy körbevezet. Segít megtalálni és feltérképezni azt az erőforrástárat, amely a háttérben ott szunnyad, de valahogy elveszett vele a kapcsolat.
Gyakran hallom egy terápia elején azt a mondatot, hogy „már mindent megpróbáltam”. És valóban, amikor úgy érezzük, elakadtunk, azt éljük meg, hogy már mindent kipróbáltunk. Mindent bevetettünk, mindent végiggondoltunk, de hiába.
A tapasztalat viszont az, hogy csak azt a néhány lehetőséget vettük számba, amelyet a legkönnyebben elérünk, amely a legmegszokottabb számunkra. Szeretnénk ugyan kikeveredni, és valami újat próbálni, de igazából csak ezt a néhány régi ötletet ismételjük újra és újra. Egyre kétségbeesettebben és egyre kimerültebben.
De ahogy egyre fáradtabbak és egyre keserűbbek leszünk a meddő ismétlésekben, az is egyre nehezebb lesz, hogy ehhez a mélyebb tudástárhoz hozzájussunk. Minden körrel erősebb lesz a meggyőződés, hogy „úgysem lehet mit tenni”. A terápia ebbe hoz be egy friss rálátást.
A Star Warsnak van egy része, ahol Yoda mester az adattárban egy elveszett bolygó után kutat. Feltúrják érte az adattárat, keresik a tudósok, a jedi beavatottak, de a bolygó nincs sehol. Yoda mester végül 8–10 éves tanítványait kéri meg, hogy segítsenek. Beviszi nekik a térképet, és megkérdezi, hogy van-e valakinek ötlete, hol keressék a köddé vált égitestet. Néhány percnyi gondolkodás után egy kisfiú szólal meg: nem a bolygó veszett el, hanem a létezésének nyomait törölték ki az adattárból. Valójában ott van, ahol volt, csak a térképen nem látszik.
Bennünk is sok látszólag elveszett lehetőség van. Sok elveszettnek látszó szempont, értelmezési és rátekintési mód, de nehéz ezeket megtalálni. A terápia ebben segíthet.
A fejezet elején szó volt róla, hogy a szorongásos zavar hátterében több tényező áll. Genetikai, kémiai eltérés, traumák… Mindegyiknél ajánlott, mindegyiknél „működik” a pszichoterápia?
Bármelyik ok is áll a hátterében, a szorongás ugyanazokat a tüneteket alakítja ki. Aki szorong, ugyanazt éli át: gyötrő félelmet, erős kiszolgáltatottságot, kínzó bizonytalanságérzést, tehetetlenséget. Valami kiszámíthatatlan, kivédhetetlen, uralhatatlan, sötét fenyegetettséget, amelyhez testi tünetek kapcsolódnak.
A testi tünetek nagyon sokszínűek lehetnek, ezek jellege és erőssége kinél-kinél más. Ilyen lehet a kézremegés, a heves szívdobogás, a fulladás, a nehézlégzés, a zsibbadásérzés. De jelentkezhetnek gyomorpanaszok is, émelygés, hasmenés vagy gyakori vizelési inger, illetve egy általános, nehezen megragadható rossz közérzet.
Gyakran ezeket a testi érzeteket bizonyos helyek, helyzetek váltják ki. Nagyon jellemző például, hogy tömegben, valamilyen zsúfolt helyen lépnek fel. De van úgy, hogy épp ellenkezőleg, az egyedüllét, esetleg a magasság vagy valamilyen zárt tér – mozi, színház nézőtere, lift – váltja ki őket. Nagyon jellemző a szorongástól való szorongás, amikor már annak a puszta gondolata, hogy a megszokott, valamennyire biztonságos környezetből kimozdulva ez az állapot újra megjelenhet, önmagában is szorongást vált ki.
Szóval akárhogy és akármilyen formában jelentkezzék is a szorongás, mindannyiunknál ugyanazokat a testi és lelki tüneteket váltja ki. A kialakult tünetek csökkentésének is megvannak az általános törvényszerűségei. Ezért működik a pszichoterápia akkor is, ha a szorongás különböző háttérrel alakul ki.